Szabolcs

Az ingerlékeny kiskutya

2017.04.24. 11:48

Programkereső

Több száz éneklő, tapsoló, füttyögő huszonéves egy helyen. Nem tüntetésen, hanem a Müpa nézőterén volt ez az összkép, méghozzá a többszörös Grammy-díjas "kollektíva", a Snarky Puppy koncertjén, akik a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül érkeztek Budapestre április 20-án.

A művészetre globálisan jellemző tény, hogy időről-időre felbukkannak olyan alkotók, akik talán észrevétlenül is, de tökéletes lenyomatot nyújtanak az adott korról. Frank Sinatra, Count Basie, Bob Dylan, a Beatles, a Deep Purple, Michael Jackson vagy a Nirvana amellett, hogy jelentős brandjei a zeneiparnak, egyszersmind magukban hordozzák egy-egy történelmi időszak esszenciát – legyen bár ez az időszak csupán néhány hónap, vagy akár több évtized is. Nem csak hangzásukban, zenei kifinomultságukban, de mondanivalójukban, lelkületükben is magukban hordozzák azokat az éveket, melyekben alkottak. Ha leszűkítjük a kört az instrumentális zenére, azon belül is a jazzre (vagy legalábbis a jazzes idiómákat használó zenészekre, zenekarokra), világosan lekövethető ez a tendencia: csakis az 1960-as évek forradalmi hevületében jöhetett létre az avantgárd jazz. A jazz-rock fúzió nem születhetett volna meg máskor, mint a hetvenes évek progresszív időszakában. Chick Corea Electric Bandje vagy a Tribal Tech épp úgy a nyolcvanas évek terméke, ahogy Miles Davis jazz-rap albuma, a Doo Bop a kilencvenes éveké.

Legalább húszévnyi távlat szükségeltetik ahhoz, hogy egy évtized stílusvilága egységesen megjelenjen az agyunkban, és a nyolcvanas évekről azonnal a mára röhejessé vált ruhák, válltömések, videojátékok, Ronald Reagan és Bányász Rezső ugorjon be. Ahogy közeledünk a mához, annál nehezebb kilépni önmagunk miliőjéből és kívülről szemlélni korunkat. A kilencvenes évekről már többé-kevésbé vannak benyomásaink, de a kétezres évek komoly nehézségeket okoznak, a 2010-es évekről pedig fogalmunk sincs.

De vajon mire fog asszociálni egy átlagember 2080-ban, ha szóba kerülnek a tízes évek? Donald Trumpra? A Facebookra? Robert Glasperre? A gluténmentes gyros-ra?

A huszadik század művészettörténete a mindennapok felgyorsulására és az ebből fakadó bizonytalanságra, bizalmatlanságra reflektált. Ahogy az információáramlás egyre eszeveszettebb tempót kezdett diktálni, értelmüket vesztették a korábbi évszázadok művészeti korstílusai. Immár több ezer irányzat halad egymással párhuzamosan, noha némelyikük csak percekig él. Irányzatok alakulnak a komolyzenében, a könnyűzenében, a filmművészetben, a képzőművészetben. Ezt a konfliktust látszólag feloldotta az az elképzelés, hogy a művészet meghaladta önmagát: az alkotás leválik alkotójáról, önálló entitássá válik, és ilyen minőségében szabadon áramlik mindenkihez. A posztmodern terminológia azonban csak látszatmegoldás volt, és egy sor újabb konfliktust eredményezett, melyek pozitív és negatív hatásait oldalakon át lehetne elemezni.

De tény, hogy ahogy a posztmodern szülte meg jelenkorunk színházát, irodalmának tetemes részét, a műfaji keveredést, a de- és rekonstrukció elméletét, úgy a Snarky Puppy-t is. Meredeken hangzik? Az is.

Nem kizárt, hogy a 2010-es évekről semmilyen asszociációja nem lesz a jövendő generációknak. A modern technika segítéségével elértünk odáig, hogy több mint ezerévnyi zene hever a lábunk előtt. Bármikor felüthetjük a teljes jazzarchívumot, és hallgathatjuk Jelly Roll Morton után Ornette Colemant vagy Branford Marsalis-t. Az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy akár csak egyetlen szerző vagy előadó teljes életművét kielemezhessük, ha pedig csak benézünk egy internetes zenei áruház kínálatába, átérezhetjük a klasszikus posztmodern vertigót. „The World Is Getting Smaller” - ahogy a Snarky Puppy 2007-es lemezének címe is erről árulkodik.

Nem véletlen, hogy ez az életmód, korstílustalanság kiváló táptalajt nyújt a fúziós műfajoknak, így a jazztörténetben is már lassan 70 éves szintetizáló folyamat most is rendkívül erős.

Hallgassuk meg Michael League és a Snarky Puppy felvételeit. Azonnal világossá válik, hogy ebben a zenében semmi új nincs. Az is világossá válik, hogy ebben a zenében minden új.

Zenész füllel hallgatva szembeötlő, hogy az együttes hasonlóan szól, mint a hetvenes évek prog-jazz zenekarai, Bill Chase bandája, a Headhunters, Billy Cobham 'Spectrum'-ja vagy a Don Ellis Orchestra. A fúvóskar és a groove-ok a klasszikus funkzenekarokat idézik. A billentyűk és a dobolás erős gospel hatásokkal operálnak. A basszusgitár inkább jazzrockosan szól, a delay-ek és az effektezés pedig ugyanúgy léteztek a nyolcvanas években, mint ahogy ma is. Valahogy mégis ez a zene az, ami képes megszólalni bennünk, ha végigsétálunk az utcán, ha ácsorgunk a dugóban vagy épp a villamoson kapaszkodunk. Ahogy az emberek öltözete vagy az autók karosszériája is az elmúlt ötven év különböző aspektusaiból hoz létre eklektikusságot, úgy a Snarky Puppy zenéje is e szellemnek par excellence példája. Az ezernyi retrográd, s ez által ismerős hatás végtelenül modernné változik.

A Snarky Puppy Michael League szerelemgyereke: ő a basszusgitáros, a zenekarvezető, a producer, a művészeti vezető és a legtöbb szám is saját keze munkája.

A zenekar első inkarnációja 2004-ben jött létre a Texas állambeli Dentonban. Már ezekben az időkben is három kiváló lemezzel örvendeztették meg a közönséget, majd League az egész projektet (beleértve saját magát is) New Yorkba költöztette. Az azóta eltelt 13 évben az együttes kollektívává fejlődött. Mivel viszonylag népes lineuppal büszkélkednek a koncerteken, a projekt nagyjából 40 zenészt foglalkoztat, akik rotálódnak. Ha éppen az egyik tenorszaxofonos ér rá, akkor vele csinálják meg a következő három koncertet, ha épp az az ütős szabadul fel egyéb elfoglaltságai alól, akkor ő ugrik be. A különböző felállásokhoz különböző számlisták is társulnak, így sokszor nagyon eltérő setlisteket hallhatunk. Arról már ne is beszéljünk, hogy élesen elkülönülnek a vokális és az instrumentális albumaik (a vokális lemezeken rendszerint vendégénekesek szerepelnek).

A Snarky Puppy totális mainstream sikerét a nyolcadik lemez, a We Like It Here hozta el, ennek folytatásaként jelent meg 2015-ben a holland Metropole Orkesttel közösen készített Sylva, majd tavaly a Culcha Vulcha.

Szigorúan elméletileg elemezve a számaikat levonhatjuk az általános konzekvenciákat: a Snarky Puppy hangszerelések főleg azért működnek, mert tökéletesen balanszírozottak.

Semmiből sincs túl kevés és semmiből sincs túl sok. Érezhető, hogy League zenekaráról van szó, hiszen ez a törekvés a basszusgitár-játékban ugyanígy felfedezhető. Ha a zeneiség azt kívánja meg, hogy tökéletes alázattal, minimalista stílusban kísérjen a basszus, League úgy kísér. Ha vakító szólófillek kellenek, jönnek a vakító szólófillek, de mindent csakis a maga helyén és idejében. A fúvóskar nincs túlgondolva: szinte kizárólag unisono játszanak, elvétve hallhatunk voicingokat, mert nincs rájuk szükség. Az unisono erejét már a komolyzenei mesterek is felismerték, a jazz big bandekben pedig ez talán a legfontosabb megszólalási mód. Sokkal fontosabb bármilyen akkordfelrakásnál. A ritmikai hangszerelés, a kiállások, elindulások, dinamikák sokszínűsége a számok egyik legnagyobb ékessége, de ez mind csak teoretikus megfigyelés.

Egy átlagos zenehallgatót természetesen nem foglalkoztatnak olyan dolgok, hogy egy-egy arrange az ütem melyik tizenhatodjáról indul, és az sem, hogy a fúvóskarra milyen voicingot írt a hangszerelő.

Legyen az a hallgató zeneileg képzett vagy sem, egy biztos: első hallásra a zene dögössége, stílusossága, mozgalmassága fogja meg.

Nem az akkordmenet összetettsége, hanem a hangzások, soundok, frazírok. És a Snarky Puppy ebben egyszerűen zseniális.

Mivel dinamikusan változó lineupról van szó, nehéz lett volna kinyomozni, hogy Budapestre milyen felállás érkezik. Végül többé-kevésbé beigazolódtak a találgatások: Cory Henry most nem volt jelen, de Bill Laurence igen. A koncertvideókon sok esetben vonósokat is láthatunk (bár ez viszonylag ritka azért). Hozzánk „csak” a négytagú fúvósszekció jött el. Ez a 9 tagú Snarky Puppy League bevallása szerint négy olyan taggal bírt, akik frissen érkeztek vissza a fedélzetre (tudni kell, hogy ez a koncert az új turné legelső állomása volt).

Aztán elkezdtek játszani, és kiderült, hogy a Snarky egy tökéletesen működő, organikus gép.

A meglehetősen bonyolult számokat hibátlanul adták elő. A zenészek minden tuttinál megszűntek individuumnak lenni, és hihetetlen alázatról tanúbizonyságot téve egy gigászi egységgé olvadtak össze. Az apró ritmikai arrange-ok, az unisonok valóban úgy szólaltak meg, mintha egy szoftver segítségével lettek volna egymáshoz igazítva. Csakhogy a gépiességnek még a látszata sem vetül erre az együttesre, hiszen az egész produkció csupa szív és lélek. Amikor a zenészek kilépve a szervezett egységből szólistává válnak (és fantasztikus szólókat játszanak!), majd miután lekerekítik az utolsó motívumot, újból visszaváltoznak egy kilenckarú muzsikussá, megértjük, hogy miért is jó a Snarky Puppy.

A számok, az együttes játék és a hangszerelések mellett az imázs is megér néhány keresetlen mondatot. League a koncerthangulatot ugyanúgy megtervezte, ahogy a kompozíciókat. A tagok félig civilként állnak a színpadon, erőlködést nem mutatnak. Afféle hanyag eleganciával, elevenen, vidáman, de nem ripacskodva zenélnek. League lelki szemei előtt egyértelműen a jam bandek képe lebegett. Bár a Snarky Puppy zenéjében ugyanúgy megtalálhatóak a jam band hagyományok, mint a funk, a jazz vagy a gospel, itt azért mégis összetett szerzeményekből áll a repertoár, ami komoly lelki jelenlétet és agymunkát követel. Felmerült bennem a kérdés, hogy e kommunikáció mögött vajon mi állhat? Ez a bruttó 40, nettó 9 ember tényleg imád zenélni, imádja előadni ezeket a dalokat estéről-estére, vagy ez valóban egy gondosan kidolgozott performansz? És egyáltalán, vajon League hogyan is „csinálja” ezt a zenekart? Ennyire átgondolt hangszereléseket elő lehet adni ilyen hanyag eleganciával, vagy League igazából egy dörzsölt szakember, aki pontosan lefekteti a szabályokat és rögzített elvrendszer alapján koordinálja a folyamatokat? Az igazság valószínűleg félúton található.

A setlistben helyet kaptak régebbi számok, de sok dal felcsendült a tavalyi Grammy-díjas Culcha Vulcháról is. Többen is egyetértettünk abban, hogy a koncertkörülmények között az egyik leghatásosabb szám a Grown Folks volt, mely szinte katartikus élményt okozott a hallgatóságnak. A népes, és nagyrészt zenészekből álló közönség értő füllel figyelte a szólistákat. Valószínűleg ennek a publikumnak nem új a jazzmuzsika, noha a Snarky nem elsőrendűen jazz. Olyannyira nem, hogy

Michael League magukat egy olyan popzenekarnak tartja, akik viszonylag sokat improvizálnak. 

A népszerű Lingus ezúttal sokak bánatára elmaradt, de a koncert így is grandiózus élményt okozott.

A Snarky Puppy retro abban az értelemben, hogy csupa létező formához nyúl, de modern abban, ahogy ezt teszi, és ha más nem, ez biztosan a 2010-es évek világa.

Az örök pesszimisták persze temethetik a művészetet, mondván »nincs új a nap alatt«, pedig dehogy nincs.

Vagy talán a ház feltalálóját nyomasztotta, hogy nem az új téglát találta ki? Jelen esetben ez a ház egyszerre imádnivaló, izgalmas, okos és szórakoztató. A magam részéről pedig pontosan ennyit várok egy könnyűzenei együttestől. Tegyük el ezt a koncertélményt, és ha visszagondolunk rá, talán a jövőben felidézhetjük, milyen is volt emberi lénynek lenni 2017-ben.