Júlia, Rita

„Ízekre szedni, tombolni, vigasztalódni”

2017.05.14. 09:33

Programkereső

Két pulzáló személyiségű előadó, aki a maga műfajában egészen egyedi megoldásokat keresve, de mindig maximális koncentrációval és energiával van jelen a színpadon. Szirtes Edina Mókus zenész, zeneszerzővel és Keresztes Tamás színésszel (újabban színházi zeneszerzővel) első közös munkájuk, az Ölelő koncert kapcsán beszélgettünk, ami május 14-én lesz látható a Budapest Jazz Clubban a Zsidó Művészeti Napok keretén belül.

- Ha jól tudom, a ti találkozásotoknak volt már előzménye. Mi ragadott meg tieteket a másik művészetében, személyiségben, ami miatt felvetődött a közös munka ötlete?

Szirtes Edina Mókus: Igen, a Müpában dolgoztunk közösen egy művésztársunk, Bíró Eszter koncertjén. Ez a munka azért is volt nagyon kedves a szívemnek, mert versmegzenésítéseket is játszottunk, amit én évek óta hivatásomnak tekintek. Itt láttam meg Tamást, és ha egy szóval kell megfogalmazni, hogy mi ragadott meg benne, akkor azt mondanám, hogy egy olyanfajta erő, aminek irányvonala van. Azt hiszem, nagyon kevesen foglalkoznak azzal, ami szerintem valójában nekünk, muzsikusnak, színészeknek a feladatunk volna, hogy legalább szándékaink szerint irányt mutassunk.

Ha kell, akkor gyógyítsunk, simogassunk, bőgjünk együtt keservesen.

Ilyenkor nem az számít, hogy én hogy nézek ki a színpadon, hanem az az irányvonal, amivel képviselem azt, amiben hiszek. Tamás pedig olyan művész, akiben ez az erő, irány nagyon erősen jelen van. Ahogy bejön a színpadra, már az is hordozza az üzenetet, jelentést. Olyan mélységekbe nyúl, amit én csak érzek, megőrülök és tajtékzom belül, de nem tudom elmondani a szavaimmal. Másrészt az, hogy egy színész eleve ilyen muzikális és még a looper eszköztárát is ilyen kreatívan használja - ami nekem is fontos hangszerem-, az lenyűgöző és iszonyú izgalmas.

Keresztes Tamás: A Mókus híre megelőzte a mi személyes találkozásunkat. Ezek a híradások mind szuperlatívuszokban számoltak be az ő képességeiről és munkásságáról. Amikor aztán személyesen találkoztunk a Müpában, túl sokat nem volt alkalmunk beszélgetni egymással, de ott voltunk egy légtérben és úgy érzékeltem, hogy érzékeltük egymás kisugárzását. Egy olyan típusú találkozás volt ez, amihez nem volt szükség túl sok elhangzott szóra, hanem egy-két tekintetből felismertük a közös szimpátiát.

SZE: Igen, az a szép ebben, hogy tulajdonképpen nem is beszéltünk egymással, de vannak ilyen emberek, akinél nem kell túlbeszélni a dolgokat, ha a közös cél megvan. Szavak nélkül is az fog megszületni, amit ott megláttam, amit azóta is látok, és amire egyébként is vágyom, ez pedig az, hogy ne maradjon a műsor végére belőlünk semmi.

Ugyanis az előadóművész felelőssége hatalmas: világok menthetünk meg abban az egy órában, amíg színpadon vagyunk. Kinyílhat az ég, a föld.

Ehhez viszont muszáj ízekre szedni magunkat, tombolni, vigasztalódni, hogy aztán más emberként, gyógyultabban menjünk ki onnan a közönséggel együtt.

- Tamás, az utóbbi időben egyre több zenét írsz színházi darabokhoz, Az őrült naplója című nagysikerű egyszemélyes előadásodban pedig a loopert is mesterien használod. A te személyiségedben hol találkozik és hogyan viszonyul egymáshoz a zenész és a színész?

KT: Egész más műfaj a kettő. Van színész papírom, tehát azt hosszasan, koncentráltan, fiatal korom óta műveltem, tanultam iskolában. A színház a hivatásom, alapvetően az életemmé vált. Ezzel párhuzamosan a zenét autodidakta módon tanultam, arról semmiféle papírom nincs, és nem is tudok kottát olvasni. Ennek ellenére nagyon fontos része az életemnek a zene és vagyok birtokában annyira, hogy ott is ki tudjam fejezni magam. Előfordul, hogy megkérnek, hogy írjak zenét, de azt lekottázni nem szoktam tudni, bár általában nincs is rá szükség. Azt mondanám, hogy

a színész énem néha kézen fogja a zenész énemet és elviszi sétálni, aztán a színész énem megint megy a dolgozóba.

Úgyhogy azért is örülök most ennek a találkozásnak, mert ez egy kaland, egy kis kimenő számomra. Nagy izgalommal tölt el például, hogy most egy vonósnégyessel dolgozhatok együtt, ilyenben még sosem volt részem. Mindig egy fokkal populárisabb zenében kellett megnyilvánuljak, ahol volt dob, basszusgitár, elektronika stb. Ez a műsor műfajában is egy egész különös kaland.

- Hogyan zajlik a zeneszerzés?

KT:

Amikor elkészül valami és visszahallgatom, sokszor érzem azt, hogy olyan, mintha nem is én írtam volna, hanem ez valahol már meg volt írva és arra várt, hogy valaki odanyúljon és levegye.

Ez egy kicsit misztikus megfogalmazás, de mégis egy különös folyamat. Sokszor nem is emlékszem vissza, hogy hogyan született a zene. Mint amikor egy hatalmas erdőben sétál az ember, és a napsütésben, jókedvében egyik ösvényről áttér a másikra, míg egyszer csak kiér egy tisztásra. Ott van mögötte az erdő, amit végigjárt, és rálát az egészre. Jótékony múzsa szokott lenni a határidő. Olyankor kiderül, hogy ihlet mindig van, csak amikor nem szorít a határidő, akkor nehezebben veszi észre az ember. Ugyanakkor még nem volt olyan élményem, hogy határidős munka esetén azt éreztem volna, hogy össze lett dobálva a mű. Általában mindig élmény a zene születése.

SZE: Valóban, ez egy tudatmódosult állapot. Tehát valahonnan meghívódik és megérkezik hozzánk a zene. És amikor kikerül ebből a tudatmódosult állapotból az ember, akkor gyönyörködik abban, ami született, és csodájára jár, hogy ez neki adatott meg. Van, amikor elmeháborodott módjára azt gondolom, hogy ezt biztos nem is én írtam, csak hallottam valahol, és elloptam (nevet).

Egyébként én azt tapasztalom, hogy nem szabad gondolkozni a zenén. Versmegzenésítésnél például addig kell kimondatlanul, vagy kiénekeletlenül ízlelgetni egy verset, amíg az elkezd énekelni. Általában a zenét megelőzi egy erős érzet, aminek van egy iránya, egy kiterjedése, lüktetése.

Hang még egyáltalán nincs, de az ember tudja, hogy az egy fényes gömb, egy villám, vagy egy szúrós dolog lesz, ami letiporja a lelkünket.

És olyan is van, hogy álmodsz valami jó dallamot, és azt gondolod, majd reggel megírod. Hányszor volt ilyen, hogy „milyen király groove-ot hallottam, majd reggel megcsinálom”! Aha! Mi volt az? Soha többé. Olyankor le kell írni hajnalban legalább a főbb jellemzőit a dallamnak.

- Régen a színészléthez hozzátartozott a versmondás, ma ez nincs így. Tamás, te hogy látod ezt, és neked milyen a viszonyod a versekkel?

KT: Valóban, mostanában nem annyira divat a színészek körében verset mondani, és kevesebb vers is van a színészek fejében, mint korábban volt.

Változott a világ is: emlékszem gyerekkoromban azokra az élményekre, amikor vagányság volt egy versnek a közelében lenni.

Akkoriban egy közösséghez való tartozásnak fontos motívuma volt, hogy az emberek versekről beszéltek, vagy megpróbálták őket előadni. Ma már más a kommunikációnak a közege. De talán nem kell félni attól, hogy a magyar irodalom gyöngyszemei egyszer csak méltatlan helyre kerülnek. A magam részéről nemrég József Attila Ódáját mondhattam el az Óbudai Danubia Zenekar koncertjén, ami nagyon jól esett. Az egy nagy lélegzetvételű vers, és ha ezzel már nem foglalkoztam volna fiatalabb koromban is, akkor nem mertem volna elvállalni, mert sok idő kell ahhoz, hogy egy vers megérjen. Egy versnyi hosszúságba annyi minden van belesűrítve költőileg, amit egy színdarab másfél-két órára kalibrál. A vers tehát azért nehéz műfaj, mert egy pár perc alatt kell bejárni egy óriási ívet.

SZE: Most, hogy ezt mondod Tamás, egy újabb közös pont derül ki számomra. 17 éves koromban ugyanis az első versmegzenésítésem az Óda Mellékdala volt. Írtam hozzá egy furcsa kamarazenét a szobatársaimnak és fagottal, zongorával adtuk elő, én énekeltem. Ezzel indultunk a KiMitTud-on és bizony eljutottunk az országos döntőig. Akkor az nagy dolog volt! De érdekes módon nem hitték el, hogy én írtam.

Megkérdezték tőlem, hogy „biztos, hogy maga írta ezt a művet?”. Úgyhogy ki is estünk.

Egy év múlva aztán József Attilát húztam az érettségin, és emlékszem, bőgtünk a tanárokkal együtt. Érdekes, hogy szinte gyerek voltam, nem is értettem semmit a versből, de már megőrültem érte. A szellem sokszor le van maradva a lélekhez képest.

A mostani műsorotokban mi az az energia, vagy irány, amit közösen kibontotok?

SZE: A koncert alapját Natalie David-Weill A zsidó anyák soha nem halnak meg című könyve adja, ami arról szól, hogy olyan hihetetlen szellemi nagyságok, mint Woody Allen, Einstein, vagy Freud édesanyjai a paradicsomban a fiaikról beszélgetnek. Hogy ezek a hihetetlen géniuszok milyen kisgyerekek voltak. Emellett lesznek versek, amik a hitről és a szeretetről szólnak. Radnóti, Szép Ernő, József Attila és még sok más költő verseiből válogatunk, amik hol megzenésítve, hol felolvasva hangzanak el.