Előd

„Szeretnénk, hogy a közönség és a jazz újra egymásra találjon”

2017.05.24. 09:34 Módosítva: 2017-05-24 09:35:12

Programkereső

Kleb Attila amellett, hogy fantasztikus fotós, annak a Get Closer Concertsnek is a szervezője, akik az utóbbi két évben szinte önerőből elhozták a legnagyobb jazz-előadókat a MOMKultba. Nemrég Chick Corea lépett fel a MOM Sportban, de az elkövetkezendő fél év fellépő-névsora is impozáns.

- Honnan indult a te esetedben a jazz-szerelem?

- 1986-ban az MTI kultúra rovatához kerültem fotósként, ahol gyakorlatilag azonnal a nagy koncertek hivatalos fotósa lettem.

Peter Gabrielnek és Stingnek kellett dirigálnom, hogy »kicsit jobbra, kicsit balra«.

Ez akkor mély víz volt számomra, de az ott töltött öt év alatt rengeteg koncerten megfordultam. Olyan különleges alkalmakon is jelen lehettem, mint például amikor Pat Metheny a BS-ben tartott koncertje után a Merlin Jazz Clubban jammelt Balázs Elemér zenekarával. Az nekem nagyobb élmény volt a közvetlensége miatt, mint a stadionkoncert. Miles Davis első koncertjén is fotóztam, a második koncertjének plakátja pedig már az én fotómból készült, és így volt lehetőségem találkozni vele személyesen. Ereklyeként őrzöm a fotót, amit dedikált nekem. Aztán 10 évvel ezelőtt csináltam egy kis CD boltot, ahol csak jazzt árultam és komolyzenét. A lemeziparnak befellegzett a letöltéseknek köszönhetően, úgyhogy a boltot be kellett zárni, de ott is tartottunk kamarakoncerteket. Ez volt a múlt. Három éve pedig néhány barátommal kitaláltuk, hogy csináljunk valamit, és akkor jött az ötlet, hogy szervezzünk koncerteket.

- A Get Closer név arra utal, hogy ugyanezt a közvetlenséget szeretnétek megvalósítani a koncertszervezés során is?

- Pontosan. A kilencvenes években Pat Metheny tízezer ember előtt játszott, Miles Davis két teltházas koncertet adott itt egy éven belül. Ez ma elképzelhetetlen. Ma csak pár száz ember jár jazzkoncertekre. Mi szeretnénk azon is dolgozni, hogy a jazz és a közönség újra egymásra találjon. Hogy rájöjjenek, hogy

ez nem egy sznob, elitista műfaj, hanem populáris, jó zene.

Kezdetben próbálkoztunk állókoncertekkel is, de ezt el kellett engednünk, mert az volt a tapasztalat, hogy a magyar közönség ragaszkodik az ültetett koncertekhez. De ez a közvetlenség abban is megnyilvánul, hogy próbálunk a zenészekkel közvetlen, emberi kapcsolatot ápolni, emiatt pedig nagyon szeretnek itt játszani. Chick Coreáékkal például egy 90 perces koncertre szerződtünk, és végül 120 percet játszottak, annyira jól érezték magukat.

- Egy koncertszervezőnek biztos számtalan érdekes története van a zenészekkel való személyes találkozásokról.

- A legkeményebb sztorim Al Di Meolával volt, akiről ismert, hogy iszonyú igényes és kimért. 2015-ben betegen érkezett meg Budapestre, egy nappal az óriási augusztusi esőzés után, úgyhogy hatalmas dugó volt a városban. Ő hátul aludt az ülésen, hogy addig is pihenjen.

Megérkeztünk a MOM-hoz, kinyitom neki az ajtót és kiesik, lóg mozdulatlanul fejjel lefele. Négyszer-ötször megböktem és semmi, majd egyszer csak felröhög, és mondja, hogy »sorry«.

A másik jó történet, amikor legelső koncertünkön, ami a GFS trió volt, Omar Sosáék lekésték egy bombariadó miatt a repülőt. Amikor megérkeztek éjfél körül, az első kérdésük az volt, hogy hol tudnak ilyenkor enni. Mondtam, hogy vagy elmennek gyorsétterembe, vagy fel tudom ajánlani, hogy átjönnek hozzám. Gyorsan egy kis kagylós spagettit összedobtunk. és hajnal négyig beszélgettünk. Olyan jó kapcsolat alakult ki velük, hogy ezt azóta bevezettük: amikor tavaly visszahívtuk őket, megint csináltunk egy közös vacsorát nálunk. De Esperanza Spaldingról is mesélhetnék, akit szintén én fuvaroztam a szállásról a helyszínre és miközben araszoltunk az Alkotás úton, Cd-ről szólt valami válogatáslemez, és elkezdett ott énekelni. Jövünk a dugóban és együtt üvöltve énekeltünk. Annyira jó történetek ezek. Úgyhogy törekszünk a személyes kapcsolat kialakítására, mert ettől a színpadon is másként viselkednek a világsztárok.

- Missziótoknak is tekintitek, hogy kineveljetek egy jazz-szerető közönséget?

- Igen. Nem akarom bántani a közönséget, de 

eddig az a tapasztalatunk, hogy egy kicsit konzervatívak a magyar hallgatók.

Sokszor nem ismerik a külföldön már világsztárnak számító zenészeket. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy az eddigi két és fél év alatt egy fillért nem kerestünk a koncertszervezéssel a társammal, Vető Balázzsal. Ugyanakkor, bár rizikós, de küldetésünknek érezzük, hogy elhozzuk a fiatalokat és az itthon még kevésbé ismert neveket is, mert nekünk is jó, ha fel tudjuk őket építeni Magyarországon. És nekünk az az érdekünk, hogy visszatérő közönséget neveljünk ki. A bizalmat szeretnénk felépíteni, hogy higgyenek abban, hogy ha mi hozunk valakit, akkor az garantáltan egy jó koncert lesz. És valószínűleg jó úton járunk, mert azt látjuk, hogy fiatalodik a közönségünk, és tavaly november óta már nem veszteségesek a koncertjeink, szóval már bátrabbak is vagyunk.

- A koncertszervezés során milyen nehézségekkel szembesültök?

- Nem könnyű elcsábítani őket, még annak ellenére sem, hogy a zenészek szeretnek Magyarországra jönni, aki már járt itt, az nagyon jó véleménnyel van a magyar közönségről.

Ami nehéz, hogy Magyarországra most már ugyanannyiért jönnek a zenekarok, mint Bécsbe, pedig a 90-es években Kelet-Európába valamivel olcsóbban jöttek. És azokkal nem tudunk versenyezni, akiknek saját koncertközpontjuk van, hiszen ők be tudnak jelentkezni last minute lehetőségekre. Egy turné során ugyanis mindig van egy-két üres nap, amit odaadnak a zenekarok sokkal olcsóbban, hogy addig se kelljen szállást fizetni. Mi nem tudunk lecsapni ilyen lehetőségekre, mert a MOM-ban béreljük a termet és másfél évre előre kell időpontot foglalni.

- A MOMkult mennyire vált be nektek helyszínként?

- Nagyon-nagyon szeretjük. Tényleg családias légkör van és én is családtagnak érzem magam ott. Szerintem rendkívül ideális jazzkoncertekre. Van egy kis színházi jellege, de mégsem színház. Általában a zenészeknek is nagyon tetszik a helyszín. Mi gyakorlatilag a saját brandünket és a MOM-ot együtt építettük, mert mi voltunk az elsők, akik világsztárokat vittünk hozzájuk. És most már más szervezők is annyira rákaptak, hogy másfél évre előre tudok csak időpontot foglalni. Úgyhogy ez már nekünk is nehéz, mert a turnékat általában fél évvel előre jelentik be a zenekarok, nekünk az pedig már késő. Nagy álmom, hogy legyen egy saját helyszínünk, ami közvetlen és barátságos, és ahol akadályok nélkül meg tudjuk valósítani azt a szellemiséget, amit elképzeltünk.

- Az mennyire fér bele a profilotokba, hogy magyar zenészeknek is megmutatkozási lehetőséget biztosítsatok?

- Hamarosan indítunk egy ügynökséget, hogy magyar jazz-zenészeket kijuttassunk külföldre.

Elsősorban Lengyelországba, mert ott már építettem ki kapcsolatokat és többekkel tárgyaltam, úgyhogy próbálunk klubkoncert turnékat szervezni. Egyelőre végesek a lehetőségeink, mert ketten vagyunk az egész cégben, a társam az online kommunikációt csinálja, ami legalább olyan fontos, mint a szervezés. Úgyhogy gondolkoznunk kell, hogy hogyan tovább, mert nekünk is 24 órából áll a nap, ráadásul egyikőnk sem a koncertszervezésből él.

- Fotósként is egyre bővül a világsztárok portréiból készült sorozatod.

- Általában a zenészek pillanatnyi hangulatán múlik, hogy benne vannak-e a fotózásban. Mielőtt Ron Carter 2015-ben Magyarországra jött, írtam egy üzenetet neki a hivatalos címére, hogy fotózhatnám-e. Tíz percen belül ő maga válaszolt, hogy persze. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon adott koncertje utána a backstage-ben sikerült is egy portrét készíteni róla, ez szerepelt az idei koncertje molinóján. Most, amikor megérkeztünk a MOM-hoz, már nem emlékezett erre, és mondja, hogy milyen jó az a kép. Mondom igen, az az, amit csináltam, és el is küldtem neked.

Omar Sosa teljesen megőrült az egymásra exponált fotóimtól, készítettünk is róla egy nagyon izgalmas sorozatot.

Ezek közül egyet lemezborítónak akart felhasználni, de sajnos a menedzsere nem merte bevállalni. Legutóbb Chick Corea dobosát, Brian Blade-et és a bőgős legendát, Eddie Gomezt fotózhattam, nagyon aranyosak voltak. Sajnos magát Chick-et nem sikerült rávenni, mert fáradt volt, de remélem lesz alkalmam még fotózni őt is. Egyébként koncert közben is mindig fotózok, pedig elég megterhelő koncertet is felügyelni, meg fotózni is, de ez így jó.

- Milyen zenészeket hoztok el a közeljövőben?

- Júniusban a fiatal basszusgitáros-bőgős sztár, Ben Williams érkezik a MOMkult-ba. Ő nemrég egyike volt annak a 30 sztárnak, akik a Nemzetközi Jazznap hivatalos havannai gáláján is felléptek. Pat Methenyvel két lemezt is készített már, köztük olyat is, ami Grammy-díjas lett. Ez azért egy elég nagy szakmai elismerés. Vele most egy kicsit kockázatot is vállalunk, mert nem ismeri a hazai közönség. Utána júliusban Madeleine Peyroux lép fel a MOMSportban, aki a most futó, három sztár jazzénekesnő egyike Cassandra Wilson és Dee Dee Bridgewater mellett. Ő francia származású, és a zenéjében nagyon erősen érződik is a francia manouche swing hatása. Talán nem véletlen, hogy Európa legrangosabb fesztiválján, a Nort Sea-n már minden jegy elkelt a júliusi koncertjére. Utána Macy Gray érkezik hozzánk, aki nem tipikusan jazz-énekes, bár a legutóbb megjelent lemeze egyértelműen jazz-lemez. Beszéltem az osztrák ügynökséggel, ahol már játszott, és azt mondták, hogy elképesztő energiákat mozgatott a színpadon, megőrült tőle a közönség. Novemberben pedig Pat Metheny egy szupercsapattal fog fellépni nálunk, amiben az Oscar díjas Birdman dobosa, Antonio Sanchez, a maláj származású női csodabőgős, Linda Oh, és a zongorista Gwilym Symcock játszik vele.

- Kik szerepelnek még azon a listán, akiket szeretnétek felléptetni Magyarországon?

- A nagy álmom, hogy Tom Waits-t elhívjuk.

És bár Miles Davist már nem lehet feltámasztani, a listán elsősorban hozzá hasonló nagy jazz-legendák szerepelnek. Például Herbie Hancock, aki iszonyú drága, de hát bízom benne, hogy el tudjuk hozni. Ugyanakkor a fiatal- vagy középgenerációs zenészek közül is nagyon sokan rajta vannak a listán, és azok közül is szeretnénk visszahívni, akik jártak már nálunk.