Vendel

Macy Gray kitette a szívét elénk, és nem kért semmit cserébe

2017.07.25. 17:26

Programkereső

Mindig ódzkodom az igazán nagy sztárok koncertjeitől, két okból: nehogy csalódást okozzon az élő zene a tökéletesen megkevert felvételekhez képest, vagy ne adj' Isten lenéző legyen az illető a magyar közönséggel szemben, ahogy arra is sokszor akad példa. Macy Gray nem spórolt se a hangjával, se a jó energiáival, amikor július 17-én a MOMSportban játszott.

A kétfős Get Closer Concerts produkciós iroda kalaplengetést és ovációt érdemel azért az erőfeszítésért, amit annak érdekében tesznek, hogy minél több világsztárt juttassanak el Magyarországra a jazz-, blues és a világzene berkeiből. Szinte hihetetlen volt, hogy Chick Coreát elhozták tavasszal, akit Ben Williams, a fiatal jazzbőgős-zeneszerző zseni, majd az elsőrangú énekes-dalszerző, Madeleine Peyroux, most pedig a könnyűzene kedvelői számára is ismerős soul-díva, Macy Gray követett.

Ez a fáradozásuk azzal együtt is csodálatos, hogy időnként az az érzésünk, ezek az előadók olyan hangtechnikai apparátust érdemelnének, amit a MOMKult vagy a MOMSport helyszínként nem minden esetben tud megadni. Egy olyan, kissé indusztriális, csupasz közegben, mint a MOMSport, azonnal megmérettetik az előadó, és kiderül, hogy vajon csak egy jól felépített show-t akar eladni, vagy személyiségével minden akadályt leküzdve valódi élményt akar és tud okozni. Macy Graynek ez sikerült.

Persze, akinek már annyi minden összejött, mint neki, annak épp ez ne menne?! Nem is az öt Grammy-re gondolok most, hanem arra a belső küzdelemre, amit megvívott azért, hogy magánéleti kudarcai ellenére se vigyék el őt a drogok, és továbbra is tudjon adni a közönségnek a zenéjével. Merthogy Macy Gray egy percig sem feledkezik meg arról a színpadon, ami az ő igazi feladata, ami nem az, hogy jól nézzen ki, vagy hogy sok pénzt keressen, hanem az, hogy elmesélje a saját maga által bejárt utat, amin jócskán kijutott neki szerelemről, csalódásból és drogokból is. Tőle még az olyan közönséghez intézett kiszólások is hitelesnek hatnak, minthogy időről időre megkérdezi a nézőket, ki volt már igazán szerelmes, és hogy a legfontosabb az életben, hogy merjünk szabadok lenni.

Persze ő sem bízza a véletlenre a sikert. Vannak például látványos showelemek: a dobos Tamir Barzilay gyönyörű haját ventilátor lebegteti, a zenészek összeöltöznek, és ő maga is három alkalommal vedlik át, utolsó ruhája valamiféle Harlekin-bohócjelmezre emlékeztet a színes tüllökkel a nyaka körül és az óriási mintákkal, amivel egyszerre idézi meg és figurázza ki a klasszikus díva outfitet.

Macy Gray a koncertműsorban is keresi a kényes egyensúlyt a biztos siker és a kísérletezés között. Alapvetően a Stripped című új albumával érkezett Budapestre, amin eleve teljesen más vérmérsékletet hoz, mint amit eddig megszokhattunk tőle. Ez az első tisztán jazzlemeze, de a koncert mégsem nevezhető jazzkoncertnek, amit nemcsak az az örömteli tény bizonyított, hogy állókoncertként rendezték meg az eseményt, de az is, hogy a koncerten az új lemez dalai mellett túlsúlyban voltak a régi saját slágerek és feldolgozások is. A koncert első negyedében főként az első, 1999-es On How Life Is című lemezének slágereivel tüzelte fel a közönséget: játszották a Why Didn't Call Me-t és a Do Somethingot. Előbbit lassabbra és finomabbra vették, hogy aztán a Do Something valódi ébresztőként hasson. Ezeket a Lucy követte, ami már az új album egy valódi jazzdarabja. Egy átöltözés után ismét visszatért az első lemez nagy slágeréhez, a szókimondó Caligulához, majd mindenki örömére elénekelte a Creep feldolgozását, ami már legalább annyira Macy Gray szám, mint amennyire Radiohead.

A Sweet Baby, a Me with you, majd a Sexual Revolution című számokon keresztül a koncert utolsó harmadában kezdett érzelmileg túlcsordulni a koncert, amikor elővették a Wonderful world-öt, bár ezt is ellensúlyozták azzal, hogy instrumentálisan szólaltatták meg és csupán a szaxofonos-melodikás-billentyűs Jon Jackson imitálta a szám végén a tipikus Ray Charles-os éneklést, majd megérkezett, amire mindenki várt: az I Try, ami Macy Gray 99-es első lemezén szerepel, de azóta sem vesztett fényéből.  Ekkor már énekel a közönség Macy helyett is, ő búcsúzkodik; az érzelgős hangulatot betetőzvén a Frank Sinatra-féle My Way-jel térnek vissza a színpadra. De nem is Macy Gray lenne, ha ebbe nem vinne bele valami fricskát: miután minden telefon kijelzője kigyulladt, felszólított egy tizenéves kislányt a színpadra, ő pedig egyszerűen lelépett onnan.

A kislányt ért sokkhatásnál csak a közönség meglepettsége volt nagyobb, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Macy Gray ezután már nem jön vissza a színpadra, hogy még utoljára megfürödjön a tapsban. Ez Macy Gray és az alázat. Ő nem elvenni és aratni jött, hanem adni. Köszönjük.