Jolán

Amikor a hangszer magától énekel

2017.11.11. 15:20

Programkereső

Tóth Viktor altszaxofonos nem először közöl személyes útinaplót, élménybeszámolót a Fidelio hasábjain. Most James Carter amerikai szaxofonossal való találkozása nyomán bukott ki belőle néhány megosztásra érdemes gondolat.

Jó tíz éve tudatosodott bennem, hogy a mesterek, tanítók, nagy zenészek közvetlen közelében megfigyelt másságot - ahogyan ők másképp játszanak akár egy hangot is, másképp érintkeznek a zenével - meg kell hogy osszam zenésztársaimmal, a tanítványokkal és - valahogy azt érzem - mindenkivel.

A mesterek kimondatlan üzenetét közelebb szeretném hozni hozzánk és leírni - legfőképp magam számára, hogy el ne feledjem - mert ezek a „kis” különbözőségek a hozzáállásukban, hitükben, kifejezőerejükben, és felkészültségükben nagyon fontosak. A kis különbözőségek okozzák azt, hogy körülöttük, a társaságukban - akár közönségként is - békét érzünk, gyönyörű, kreatív zene áramlik hangszerükből és a határtalan lehetőségek üzenete száll, és mikor véget ér a koncert, érezzük: bár sohase lenne ennek vége...

November 5-én a hatalmas múltú varsói Jazz Jamboree-n James Carter szaxofonvirtuóz partnere lehettem egy nemzetközi összeállítás, a Piotr Damaskiewicz vezette Power Of The Horns tagjaként. A koncert csodálatosan sikerült a teltházas Stodola csarnokában, (itt kezdődött a Jazz Jamboreek története 1958-ban), ahol rajtunk kívül még David Murray és Bill Laswell csapata lépett fel aznap este.

De menjünk vissza a próbáig. És itt mindjárt egy félreértést tisztáz valamennyi mesterem (Hamid Drake, William Parker, Piotr Wojtasik, Eric Allen, John Betsch, Chris Potter, Leszek Mozdzer), kikkel volt lehetőségem játszani vagy lemezt készíteni:

számukra nem létezik koncert, próba, gyakorlás, vagy "csak" nádpróba a koncerthez. Mintha csak bekapcsoló gomb lenne rajtuk: ON/OFF. "Játszom a zenét, vagy pihenek".

Ez a kettő sosem keveredik. Ezt láttam azoknál a nagy zenészeknél is, akikkel nem játszottam, de közvetlen közelről láthattam őket próbálni, koncertezni, soundcheckelni, vagy vacsorázni a szállodájukban. Joe Lovano, vagy Archie Shepp olyan fáradhatatlan, nem szűnő energiával játszott, mindahányszor érintette a hangszert, ahogyan Branford Marsalis, Kenny Garrett, Herbie Hancock, Ornette Coleman, Shean Jones, Henry Franklin vagy Sonny Rollins is. És most ugyanezt az energiaspórolás mentes szuperintenzív, szuperfókuszált jelenlétet láttam James Carter minden megszólalásában.

Üzenem magamnak és azoknak, akik azt hiszik „csinálják a zenét”, kövessük a példát - ahogyan Hamid Drake-től láttam, aki nem arról panaszkodik, milyen hosszú volt a repülőút és milyen rossz volt az átszállás, az időjárásról nem is beszélve, és most rögtön soundcheckelni kell és nincs idő még bekapni egy falatot sem a koncert előtt, és már kezdeni is kell. Hanem boldog. Ünnepel. És minden energiáját belejátssza a hangszerbe. A hangszer magától énekel. A közönséget beborítja a zene szépségével. A közönség a „csoda” hatására önkívületben tapsol, sugároz. Ő ezt belélegzi, s még nagyobb erővel - erőlködés nélkül - ringat, mesél, elrepít, s feltüzel. És ez az energiacsere nem szűnik közte és a közönség között.

Ugyanezt éreztem az első pillanattól kezdve a próbateremben Carter első hangjától. Ami a megszokott tenorszaxofon hangerőtől körülbelül háromszor hangosabb. Szélesebb, vaskosabb. De az erőszakosságtól, vagy forszírozástól teljesen mentes. Szól. Dinamikus. És ugyanígy volt a színpadon is. James Carter nem foglalkozik a mikrofonnal, az erősítéssel... Egyedül átfúj egy két dobból, három afrikai ütősből, két bőgőből és négy fúvósból álló formációt. S beterít egy kétezer fős termet. De akár pianissimojával is beteríti. Mert szól a hangszere.

Szeretne eljutni hozzám, a közönség utolsó soraiban is. Szeretne bevonni abba az afrikai gyökerű „tánczenébe”, amit free jazznek titulálnak.

Közben James csak mesteri szinten van a harmóniák ismeretében és használatában, ritmikája a fekete-afrikai poliritmiából és polimetrikából táplálkozik. Hangszerén nem a megszokott két és fél oktávon játszik, hanem azt extrém módon kiterjeszti. Extrém érzékenységgel használja hangszere dinamikai lehetőségeit. Azt mondjuk free jazz, mert nem értjük. Idő kell számunkra, hogy felfogjuk, mit is játszik ő. Ahogy Miles Davis egyik mondása szól:

az emberek gyakran támadnak, hogy nem értik a zenémet. Hogyan akarják 5 perc alatt megérteni, mikor én tíz évig gondolkoztam rajta?!”

Számomra csodálatos volt James Carternél látni a tradíció legnagyobb tiszteletét és mély ismeretét. Igen, mondhatjuk, persze, ő erről híres, hogy a 30-as évek jazzében gyökerezik, a Coleman Hawkins, Ben Webster-féle tenor soundra ismerünk.

Csakhogy itt nyoma sincs a múzeumszagnak.

Egy kortárs improvizatőrt hallhatunk, aki a jazz tradícióját saját egyéniségén keresztül szűri, kiegészíti, újragondolja és hihetetlen technikai képességével a pillanatba oltja. Persze senki nem úgy születik, hogy szaxofonvirtuóz. Carter a próba szünetében egyfolytában fúj, ömlik belőle az invenció, mintha CD felvételen lenne. Nem csak „fújkál”; dalokat játszik szoprán szaxofonján, tenorján és basszus klarinéton. (Ja, egyébként multiinstrumentalista. A basszusszaxofontól a legmagasabbig, a szaxofon-klarinét család szól nála.) Az elsöprő erejű koncert után, mikor az öltözőben gratulálok a „beavatáshoz” neki, mentegetőzik: "Ember, mennem kell gyakorolni, dolgoznom kell". És komolyan mondja.

Számomra csodálatos látni, milyen kreatív, extrém érzékenységgel használja hangszere dinamikai lehetőségeit. Mesél a hangszeren. Vagy éppen sokkol a három oktávban egyszerre szóló dallammal, vagy a fülsüketítő, nem is tudom hányadik oktávban eljátszott figurával.

És mindez nem cirkusz! Véresen komoly.

Csak másként hallja a zenét. Ahogyan Monk is másként fogta az akkordokat és a regisztereket absztrakt módon alkalmazta. Boldog voltam, hogy együtt lehettem egy olyan emberrel, aki a jazzben - véleményem szerint - legfontosabb dolgokat csodálatos módon eggyé szövi játékában. Valamint inspirál, hogy kövessük őt, mert eme alkotóelemek milyensége határtalan: Sound. Ritmus. Dallam. Színek. Lélekteljesség. Történetmesélés. Kreativitás. Tradícióismeret. Művészi mélység. Hangszeres tudás. Technikai tudás. Dinamikai diverzitás. Harmóniaismeret. Kreatív díszítőelemek - effektek, multifónikus megszólalások. A jazz: tánczene.

És számomra a legfontosabb üzenete, ami mindenre igaz és mindenkinek szól: légy szabad, kreatív és ünnepelj, hogy hallottál már ezekről.