A világhírű dobos, Joey Baron nagysikerű szólókoncertet adott a Trafó zsúfolásig tömött előadótermében május 19-én.
Az eseményt megelőzően már rengeteget hallottam Baron kivételes technikájáról, egyedi zenei látásmódjáról és különleges tehetségéről, arra azonban mégsem számítottam, hogy a mente-mondák az első szótól az utolsóig igaznak bizonyulnak. Jelenlétében a sokak kezében csak egy kombájn motorhangjára emlékeztető hangszer időnként csilingelő harangjátékká, máskor öblös üstdobbá vagy tibeti gonggá változott.
A koncertet megelőzően komoly aggodalmaim támadtak: hogyan leszek képes végigülni másfél órát, miközben a pergődob frekvenciái egyre mélyebbre vájnak majd az agyamba? Lehet, hogy Baron olvasott a gondolataimban, mert örömömre, ám a szép számmal jelenlévő dobosok némelyikének feltehetőleg nagy bánatára, a „láncra vert szörny” csak egy rövid időre bukkant fel. Biztos vagyok benne, hogy elviselhetetlen lenne egy másfél órás rock-dobszóló, éppen a pergő miatt, ugyanis amennyire elengedhetetlen kemény, feszes, reccsenő hangja a zenekari játékban, számomra annyira elviselhetetlen e keménység a dallam és harmóniahangszerek puha takarója nélkül. Tehát a pergő tamszerű használatát mindenképpen szerencsés választásnak tartom a dobos részéről.
Hatalmas teljesítmény lekötni egy több száz fős közönség figyelmét több mint egy órán keresztül egyetlen dobszett segítségével, ám ha jobban megvizsgáljuk Baron sikerének titkát, észre kell vennünk: csodát ő sem képes tenni. Egy hétköznapi hangszer elégtelenek bizonyult volna vállalkozásához. Cinjei, tamjai élményszámba menő hangzást biztosítanak, már-már dallamhangszerként is definiálhatnánk őket. Ha pedig számba vesszük a dobszettjének egyes elemein használható különféle játékmódok és e különféle elemek vegyítéséből származó lehetőségeket, elmondhatjuk, hogy egy roppant sokszínű HANGSZER áll a rendelkezésére. Könnyelműen azt is mondhatnám, csak oda kell ülni és játszani. Ám kettőn áll a vásár. A Ferrari egy fabatkát sem érne Schumacher nélkül, ahogy a Zildjan szett sem működőképes Baron nélkül. Nos, ez utóbbi co-produkció eredményeképpen jött létre a Trafóban az a varázslatos légkör, mely nemcsak a szakmabelieknek, hanem a laikus zenekedvelőknek is életre szóló élményt nyújthatott.
A szünet nélküli, nagyjából másfél órás koncerten Baron a birtokában lévő jazz-dobtechnikák teljes fegyverarzenálját felvonultatta. Mivel Baron partnere volt többek között Dizzy Gillespie-nek, Pat Metheny-nek, Al Jarreau-nak, Jim Hall-nak, Chet Baker-nek, a jelenlévő jazz-dobosok akár valamiféle mesterkurzuson is érezhették volna magukat, főleg mert két ízben is iskolapéldáját mutatta a swing-dobolás különböző kísérettípusainak. Előbb a ride, később a seprű játékból adott leckét rajongóinak.
A koncert során végig jazz-közeli improvizációk hangzottak el, és Baron rubato-játéka már-már valószerűtlenül tökéletes volt: a művész roppant lírai zeneisége főként ilyenkor vált nyilvánvalóvá, no és persze a ráadás során, Billy Strayhorn Lush Life című balladájában. Dobosunk olyan átélt gondolatokat és érzelmeket (!) közvetített hangszerének segítségével, amit még Bogányi Gergely Chopin-interpretációi is megirigyelhettek volna. Mégis, a koncert addig felfelé ívelő görbéje számomra ezen a ponton új irányt vett. Akármilyen gyönyörűen csilingeltek a cinek és kongtak a tamok, akármennyire zseniális zenész Baron, a dob számomra mégis alapvetően kísérőhangszer marad, és hangzásvilága miatt szólóhangszerként még a legnagyobbak kezében is csak korlátolt ideig élvezhető. Nem csoda hát, ha a ráadás utolsó improvizációja alatt mind Baron, mind a hallgatóság kissé fáradni látszott. Ezek után a mester talán a legmegfelelőbb pillanatban köszönte meg a közönség figyelmét és érdeklődését.A sikeres előadás ellenére is nehezen tudnám elképzelni, hogy a jövőben a dob fényes szólókarriert futna be, ám ha mégis, az kétség kívül leginkább Joey Baron érdeme lesz.
(2006.05.19. Trafó. „An Event of Music” – Joey Baron szóló-dob koncertje)