Rost Andrea: "Már nem ’csak’ operaénekes akarok lenni"

A napokban jelent meg Rost Andrea: Pannon dalok - Magyar, cigány és zsidó népdalok a Kárpát-medencéből - című legújabb lemeze. A világhírű lírai szopránban, a Bartók, Kodály és Ligeti dalokból összeállított 2008-as lemeze után merült fel a gondolat, hogy a pannon térség zeneiségét is újrafogalmazza. Mindehhez olyan zeneszerző-alkotótársakat talált, mint Jávori Ferenc, a Budapest Klezmer Band vezetője. Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás. Rost Andreát egyebek mellett arról is kérdeztük, gondolkodik-e a közeljövőben (hangos)könyv megírásán is.

- Csaknem három évvel a Magyar dalok című lemeze után jelent meg a Pannon dalok című CD-je.  Ezúttal az a szándék vezérelte, hogy visszataláljon a zenei ősforráshoz?

- Megmondom őszintén, már az előző lemezemmel is pontosan az volt a megfogalmazott célom, hogy megmutassam a világnak, tehát nem csak a hazai közönségnek, hogy mennyire intenzív a magyar népzene jelenléte Bartók, Kodály, vagy Ligeti munkáiban. Ennek kapcsán kezdtem el azon gondolkodni, hogy mi volna, ha tényleg visszamennék a tiszta forráshoz, és megnézném azt, hogy miből is tevődik össze, milyen színei vannak ennek az úgynevezett magyar népzenének. Azt pontosan tudjuk, hogy ebben a térségben mennyi minden találkozott az évszázadok során, elég csak a hódításokra és a megszállásokra gondolnunk, amik a népek keveredése mellett mind-mind hatással voltak a zenei kultúránk kialakulására. Valahogy úgy, mint amikor az ember egy puha gyurmát formáz, akkor is benne marad a kezének a lenyomata. Engem elsősorban az izgatott ebben az elgondolásban, hogyha a magyar, cigány és zsidó zenei hagyományt egymás mellé állítom, akkor a hangszerek révén egy olyan összeköttetést lehet teremteni a zenék között, ami valami újat hoz létre. Soha nem gondoltam volna, hogy amikor a cigányzenében megszólal a klezmer muzsika, az milyen érdekes hangzást képes előhívni! Vagy ha beemeljük a klezmer zenébe a dudát és a cimbalmot, akkor is elképesztően gyönyörű dolgok születnek. Ez a kísérletezés, nekünk muzsikusoknak is, számos meglepetéssel szolgált. Kiderült, hogy mindez csak ma tűnik ennyire idegennek, mert régen Erdélyben a zsidó zenészek hordtak nyakba akasztható kis cimbalmot, tehát ők is használták, úgyhogy magunk között meg is állapítottuk: megint feltaláltuk a spanyolviaszt.De nem baj, mert most legalább újra megmutathatjuk mindezt az embereknek.

- Szemmel láthatóan ez a felfedezés és zenei kísérletezés új energiákkal töltötte fel. Mondhatjuk azt, hogy Rost Andrea újjászületett?

- A Pannon dalok valóban olyan öröm- és szabadságérzetet hozott, ami egy ilyen komolyzenészt, mint én, kiragadott egy kicsikét a melankóliából.  Persze a népzenének is nagyon sok árnyalata van, a keserűség éppúgy megjelenik benne, mint a boldogság. Ez természetesen a komolyzenében is így van, csak valamiért azt sokan olyan távolinak érzik, nem mindenkinek az asztala a „szomorúzene". Bartóknak is ugyanez volt a célja a népzenével: azt akarta ugyanis megtenni, hogy beviszi a mezőről a nép zenéjét a szalonokba, hogy bebizonyítsa: nem idegen a kettő egymástól. Nekem sem kellett átalakulnom, vagy változtatnom az énekstílusomon, amikor a Pannon dalokat készítettük. Bár elismerem, hogy nagyon komoly munkaperiódusnak a végére jöttem rá, hogy nem kell másképpen énekelnem ezen a lemezen, mint ahogyan szoktam. Kiderült, hogy a saját hangomat kell használnom, és pontosan ezért transzponálták a zeneszerzők egyre följebb a dalokat. Azáltal, hogy a dalok magasabb hangfekvésbe kerültek, a saját jól bevált bel canto énektechnikámmal tudom ezeket a dalokat megszólaltatni - természetesen nem olyan vibratóval, mint a Bohémélet Mimijét.

 - Természetesen. Lehet, hogy a lemezbemutató koncert nem ugyanazt fogja szóról-szóra (vissza)adni, mint a lemez, de épp ettől van ez a hihetetlenül nagy szabadságfoka ennek az előadói formának. Borzasztóan élvezem a másikra odafigyelést a színpadon, és ezek a muzsikusok pontosan érzik, hogyha én nem akarok megismételni valamit, vagy ha kétszer énekelnék el egy részt. Nos, ez ugye egy operában elképzelhetetlen. Nekem ez a fajta szabadság eddig ismeretlen volt. Azt is elárulhatom, hogy mindez visszahat az operaénekesnői mivoltomra. Persze nem úgy, hogy most máshogy énekelnék a színpadon, de rájöttem arra, hogy igenis mennyire felszabadíthatom magamat. Továbbra is alázattal teszem a dolgom, tehát ez nem változott, de előjött bennem a játékos énem, és ezt nagyon élvezem.

- Elképzelhető, hogy ezek az „örömzenészek" a hivatalos, vagyis az operaénekesi életében is szerephez jutnak?

- Ezek a zenészek az életem részévé váltak a Pannon dalok műsorral. Bízom benne, hogy lesznek olyan dalestjeim - nemcsak itthon -, ahová Bolya Mátyás, Szokolay Dongó Balázs, és Lukács Miklós elkísérnek majd. Ami engem izgat, az ugyanis őket is érdekli, hogy például egy Bartók vagy Kodály dal hogyan tud még kiegészülni a dudával vagy a cimbalommal.

Biztos vagyok benne, hogy Bartók, akinek a duda a kedvenc hangszere volt, néz minket föntről, figyel, hallgat és boldog attól, ha azokban a megkomponált dalokban, amiket ő megírt, egyszer csak megszólal a duda hangja. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem szentségtörés az, amit mondok, és valóban a ránk bízott örökséget bontogatjuk. Egyúttal arra is keressük a választ, ami itt és most, a 21. században nagyon is lényeges kérdés: hová tart a zene, az operajátszás? Mi lesz a dalénekléssel? A mai felgyorsult életformánkba eposzok nem férnek bele, csak összesűrített életek és gondolatok - azaz a dalok. Egy Wagner opera hat óra, egy Schubert dal pedig négy perc, és állítom, hogy utóbbi ugyanazt el tudja mondani.

- Amennyiben azt kérnék Öntől, hogy készítsen egy rendhagyó (hangos)könyvet,  amiben  zene-és eszmetörténeti háttérmagyarázat, és természetesen rengeteg zenei betét kapna helyet, a válasz igen lenne?

- Valóban szeretnék egy ilyesmi, nem önéletrajzi ihletésű könyvet. Olyan kiadvány foglalkoztat, ahol gondolatok, zenék, érzelmek jelennek meg, s mivel fotózom is, rengeteg képet szeretnék látni benne. És lesz egy csokoládém is, ami Pannon dalok - Tüzes Csokoládé néven fog kijönni, és a lemezbemutató estéjén lehet majd megvásárolni a Müpában, de ez már a non plus ultra (nevet). De visszakanyarodva, mostanra kialakult bennem, hogy már nem „csak" operaénekes akarok lenni. Persze ez most nagyon idézőjelben értendő, mert természetesen ez egy nagyon nehéz és összetett feladat, de már nem elégít ki. Megkapom ugye a felkérést, hogy énekeljek el egy szerepet, megveszem a kottát, megtanulom, gyakorolom, odautazom, eljátszom, előadások, majd vége és lyukba esem, ugye. Az ember belekerül egy légüres térbe, majd jön a következő darab, az újabb felkérés, és ugyanaz folytatódik, megtanulom, fölmondom, vége. Ez már nem elégít ki. Nagyon kíváncsi ember vagyok, s ha lehetőségem lesz rá, biztos, hogy fogok még meglepetéssel szolgálni - remélem, saját magamnak is!