Jácint

Takács Jenő évszázados utazása

2002.09.14. 00:00

Programkereső

Takács Jenő, a XX. század egyik kimagaslóan jelentős – bár itthon alig ismert – zeneszerzője szeptember 25-én ünnepli századik születésnapját. Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar ma este, a Millenáris Teátrumban köszönti az idős mestert, akinek életművével foglalkozik A Dunánál című folyóirat tematikus száma is.

A világszerte nagyra becsült, itthon érthetetlenül kevéssé ismert Takács Jenő Soprontól alig tíz kilométerre, Cinfalván (ma: Siegendorf) született, 1902. szeptember 25-én. "Ausztriában magyarnak, a magyarok közül sokan osztráknak tartanak” – panaszolta egy régi interjúban. Sopronban reálgimnáziumba járt, de zenei tehetsége korán megmutatkozott, és 1922-ben felvételt nyert a bécsi Zeneakadémia zongora szakára, Paul Weingartner osztályába. Emellett a legendás Guido Adler zenetörténet óráit is látogatta, s ami legalább ugyanilyen fontos: zeneakadémistaként minden este koncertre ment, és élőben hallotta a kor legnagyobb előadóművészeit, karmestereit. 1926-ban felvette a kapcsolatot a magyar zenei élettel: Bartókot is meglátogatta otthonában, s ettől kezdve a zeneszerző-géniusz haláláig folyamatos szakmai együttműködés, sőt – Bartók közismerten tartózkodó magatartása ellenére – egyfajta barátság is összekötötte őket.

Az ifjú Takács 1927-ben aláírt egy egyiptomi szerződést: a kairói Conservatoire de Musique tanára lett, s ezzel megkezdődött egzotikus kalandozása, aminek a többi között a Nílusi legenda című balettben állított emléket. A koncertezés és tanítás mellett az Arab Zene Intézetében népzenekutatással is foglalkozott. Bartókot is vendégül látta, és egyik közös sivatagi élményükre így emlékezett vissza: "Bartók egy spirituszos üveggel a kezében eltűnt a Szahara homokdűnéi mögött. Sötét öltönyt és fekete kalapot viselt. Már csaknem besötétedett, amikor visszatért kincseivel. Bogarak voltak, kövek és növények, amelyeket gyűjteményébe szánt. Ezeket a dolgokat a természet kinyilatkoztatásának tekintette. A népzenéről is úgy beszélt, mint egyfajta természeti jelenségről.”

Takács Jenő munkája 1932-től a Fülöp-szigeteken, a manilai konzervatórium tanszékvezetőjeként folytatódott, s ezekben az években Kínában, Hongkongban, Japánban is koncertezett. Sokat tanulmányozta a Fülöp-szigeteken használt hangszereket, amelyekből még lexikont is összeállított. 1935-től két éven át újra Kairóban élt, majd visszatért Európába, ahol prágai, itáliai és budapesti meghívások is várták – akkor még inkább zongoristaként, mint zeneszerzőként. Első igazán sikeres kompozíciója, a nagyzenekari Tarantella 1937-ben keletkezett. A háború éveiben Pécsett, Sopronban és Kolozsvárott dolgozott – Pécsett évekig a városi zeneiskola igazgatója volt, jó barátságba került Csorba Győzővel, Takács Gyulával és Weöres Sándorral.

A negyvenes évek végén – a közelgő kommunista hatalomátvétel miatt – elhagyta Pécset, és az emigrációt választotta: negyvenhat évesen gyakorlatilag a nulláról kellett elölről kezdenie mindent. Feleségével, Éva asszonnyal – akivel ma is együtt élnek Cinfalván – először Ausztriába mentek, majd Olaszország és Svájc következett, közben hangversenykörutak Nyugat-Európa számos országában. Ennek a változatos, de anyagilag korántsem megnyugtató "vándoréletnek” egy amerikai meghívás vetett véget: Takács az Ohio állambeli Cincinatti Konzervatórium professzora lett, s végül két évtizedet töltött Amerikában. Az ötvenes években többek között növendéke lett egy tizenhárom éves – Takács leírása szerint "kissé puhány és elkényeztetett, de rendkívül jó zenei érzékű” – kisfiú: James Levine, a New York-i Metropolitan Opera későbbi zeneigazgatója.

A százéves zeneszerző úgy érzi, szakmai pályája legkiegyensúlyozottabb időszakát töltötte Ohióban. A másfélmillió lakosú Cincinattiban virágzott a zenei élet – a helyi szimfonikus zenekart olyan karmester egyéniségek irányították, mint Leopold Stokowski, Thomas Schippers és a magyar születésű Reiner Frigyes, de vendégkarmesterként még Richard Strauss és Igor Sztravinszkij is dirigálta az együttest. "Kollégáim között volt még néhány régi iskolán edződött európai. Sok-sok évvel azelőtt érkeztek Lengyelországból, Oroszországból, Magyarországról. Lelkes zongorapedagógusként közkedveltségnek örvendtek a diákok körében. A nagy formátumú európai tanártípus azonban már a múlté. Helyükbe amerikaiak léptek. A híres karmestereket leszámítva lejárt az európai zenészek ideje” – írja nosztalgikusan önéletrajzában. Cincinattiban és más városokban koncerteket is adott, s közben folyamatosan komponált. Burgenlandi néptáncok című darabját például 1956 nyarán Amszterdamban, Bázelban, Münchenben és Bécsben is bemutatták, a szerző vezényletével. Vendégprofesszorként a Montanai Állami Egyetemen, valamint Bostonban, Bloomingtonban, illetve Svájcban (Genf, Lausanne) tevékenykedett, miközben egyre gyakrabban járt "haza”, Ausztriába is. Ott ismerkedett meg az 1956-os forradalom után emigrált Ligeti Györggyel, akivel azóta is jó barátságban vannak. A hatvanas években – immár elsősorban karmesterként és zeneszerzőként – újra beutazta szinte az egész világot, különösen jó kapcsolatokat alakított ki Skandináviában, műveit a legpatinásabb zeneműkiadók (Doblinger, Universal, Ricordi Americana) jelentették meg. Közben egészen 1970-ig megtartotta ohiói professzori állását, és Cincinattiban lelkesen ünnepelték: évente hangzott el ősbemutatóként egy-egy új kompozíciója: balettek, szimfonikus és kamarazene.

Harminckét évvel ezelőtt hazatért Cinfalvára, s azóta ott él – korántsem eseménytelenül. Még a kilencvenes években is komponált – Amerikai rapszódiáját például 1993-ban, Három perc című zongoradarabját ’97-ben írta. Nyolcvanadik, nyolcvanötödik és kilencvenedik születésnapjára is magas kitüntetéseket kapott Ausztriában, közelgő századik születésnapja alkalmából pedig máris számos méltató írás jelent meg róla a szaksajtóban. Magyarországra ritkán járt, s nem is kapta meg a megérdemelt megbecsülést, bár több művét is előadták. "Budapesti megjelenésetek, tündöklésetek olyan valószínűtlen már, mintha álmodtam volna. A koncert nemcsak zenei, szakmai siker és dicsőség. Spiritiszta szeánsznak is beillett volna, oly sok rég nem látott és megidézett géniusz és jelenség vonult fel” – írta Takácsnak és feleségének Jékely Zoltán költő egy 1978-as budapesti hangverseny után.

Takács Jenő ma este nem lesz ott a Millenáris teátrumban. Életkora már nem engedi, hogy hosszabb útra induljon, de szülőfalujából bizonyára szívesen gondol az őt köszöntőkre és a budapesti publikumra.