Jácint

Nem akarok visszarendeződést

2002.09.21. 00:00

Programkereső

Szinetár Miklós az Operaházban kialakult új helyzetről Az elmúlt másfél év meglehetősen viharos időszaka után viszonylag nyugodt légkörben kezdődhetett meg az új évad a Magyar Állami Operaházban.

A társulat kérésére visszatért Szinetár Miklós megbízott főigazgató szerint az előző vezetéstől örökölt műsorstruktúrán csak apróbb igazításokat végeztek, a kiemelt nemzeti intézmény kht.-vá alakítása pedig lekerült a napirendről. A főigazgatói posztra az új pályázatot várhatóan még ebben a hónapban kiírja a minisztérium.

– Megérkezett már a négymilliárd forintos idei állami támogatás utolsó részlete?

– Megvan rá az ígéretünk. Rendkívül hálás vagyok azért, hogy ezt annak idején Rockenbauer Zoltán miniszter úr kiharcolta. De hadd tegyem mindjárt azt is hozzá, hogy ez régóta járt az Operaháznak. Ez nem jutalom, nem ajándék, hanem egy harmincéves lemaradás pótlása. Amikor 2001 májusában távoztam, a főigazgatói fizetésem kevesebb volt, mint a Nemzeti Filharmonikusoknál egy zenekari tagé. És ezzel a nagyarányú emeléssel még mindig nem értük el az európai operaházak átlagát. Csak közelítettünk hozzá.

– Ön a kezdetektől fogva ellenezte az Operaház közhasznú társasággá alakítását. Véleménye szerint mi lenne az optimális működési forma?

– Én változatlanul a társulati színházban hiszek. Van egy példám, a Magyar Televízió, amely már megélt egy „megújulást”, amikor 1990 után bevezették a produceri rendszert. Elűzték a rendezőket, az operatőröket, a fajsúlyos szerkesztőket, és minden műsort, amit csak lehetett, külső produceri irodáknak adtak ki. Nos, ezeken az irodákon keresztül fosztották ki az elmúlt tizenkét évben a Magyar Televíziót. Mindezt a korszerűség, az újítás, a karcsúsítás és racionalizálás címén. Érdekes módon a BBC-nek eszébe nem jutott ezeket a lépéseket megtenni, és azóta is az egyetlen közszolgálati médium, amely még tartja magát. És ahogy újítás címén szétlopták a televíziót, úgy – ha átalakították volna az Operaházat kht.-vá – ezt az erősen megemelt költségvetésű intézményt ugyanúgy használták volna ki az impresszáriók. Ennek a folyamatnak a kezdete lett volna az előző vezetés által kezdeményezett nagyfokú létszámleépítés.

– De ön is többször nyilatkozta, hogy még mindig sok itt a magánénekes.

– Igen, abban egyetértek Győriványi úrral, hogy az ideális magánénekesi létszám 50-60 fő, de annak összetételében már nem. Ő közép- és kis szerepekre alkalmas magyar énekesekben gondolkodott, és föléjük akarta hívni a külföldi, erősen különböző szintű, úgymond sztárokat (persze ügynökségeken keresztül), én viszont elsősorban a társulatra alapoznám a repertoárt. És eszembe sem jutott volna elküldeni vagy teljesen mellőzni a színházat a vállukon tartó énekeseket.

– Mennyire igazítottak a szereposztásokon?

– Minimálisan. Mondjuk tíz százalékot. Azokat az énekeseket, akiket főként szubjektív okok miatt kiraktak egyes darabokból, részben „rehabilitáltuk”, és igyekeztünk elérni, hogy mindenkinek jusson olyan szerep, amelyben bizonyítani tud.

– A műsorstruktúrán azért láthatóan nem változtattak.

– Azért, mert nem volt rá szükség. Egy éven keresztül elég rossz szájízzel hallgattam, hogy a Magyar Állami Operaház milyen rossz volt, és most minden más lesz, mint a régi. Majd szembesültem az új műsorral, és rájöttem, abban újítás az égvilágon semmi nincs. Teljesen ugyanaz a karaktere, mint az én vagy az elődeim idejében. Nem mentek el a klasszikus remekművek felé, nem helyeztek nagyobb súlyt a kortárs művekre, nem csökkentették vagy növelték drámaian a balett arányát, vagy nem álltak rá az olasz vígoperákra. Nem, az ő műsorstruktúrájuk is ugyanúgy maradt arányos, legfeljebb a darabok változtak benne. Az Álarcosbál „státusában” ott van a Macbeth, a korábbi magyar darabok „helyén” jön A megmentett város és Az Utolsó keringő, az egyéb huszadik századi művek, a Pomádékirály, a C’est La Guerre vagy a Háry János helyett pedig Dohnányitól A vajda tornya. Ezt a műsort tehát nyugodtan felvállalhattam.

– Úgy tudom, változtattak a fellépti díjak rendszerén, és megszüntették az úgynevezett coverolást, azaz az éppen nem éneklő szereposztás kötelező jelenlétét.

– Igen, ez a fajta coverolás egyszerűen felesleges túlbiztosítás, ráadásul csak ebben a fél évben ez tisztán 28 millió forintba került volna az Operaháznak. Az én öt évem alatt a több mint 1500 előadásból egyetlenegy maradt csak el. Ami a fellépti díjakat illeti, egyedül a középszerepek kategóriájának honorálását emeltem némileg. Ennél sokkal fontosabb, hogy mostantól – a magánénekesekhez hasonlóan – a karmesterek is egy-egy fellépésért kategóriánként azonos díjazásban részesülnek. Eddig a karmesterek esti fellépti díja az énekesektől különbözően személyhez kötött volt. Ezt hívták lex Győriványinak – minden a fő-zeneigazgatón múlt, ezért állapíthatott meg magának négyszer akkora gázsit, mint a Kossuth-díjas Kovács Jánosnak.

– Több visszásságról hallottunk az előző vezetéssel, mindenekelőtt Győriványi Ráth Györggyel kapcsolatban. Tudtommal folytak belső vizsgálatok. Várhatók bármilyen jogi lépések?

– Nem akarunk ezekből ügyet csinálni. Inkább a morális tanulságokat kell levonni. Győriványi úr másokhoz szigorú volt – önmagához kevésbé. Saját, másfél hónapos parmai magánfellépésére magával vitte az Operaház autóját, hatszázezer forintos telefonszámlát csinált, és közben kapta itthon a fizetését. És ő, aki a zenészeknek sokszor azért tiltott meg egy-egy fellépést, mert „az nem méltó az Operaházhoz”, elment egy olyan fesztiválra, amelyről csak a legrosszabbat tudta írni a nagy tekintélyű nemzetközi szaklap, a l’Opera. Lehet egy vezető kegyetlen, kemény, szociálisan, emberileg érzéketlen. Nem jó, de van ilyen. Lehet olyan is, aki csak a saját érdekeit nézi. Ez sem jó, de ilyen is van. De a kettő együtt csak robbanást eredményezhetett.

– Várhatóan még e hónapban kiírják a főigazgatói posztra az új pályázatot. Indul rajta?

– Nagyon erős a nyomás a társulat részéről, hogy induljak. Rosszak a tapasztalataik, és félnek a bizonytalanságtól. Ha a feltételek és a körülmények számomra elfogadhatók és teljesíthetők, akkor valószínűleg pályázom. Ehhez azonban a minisztériumnak mindenképp meg kell változtatnia az alapító okiratot. Mert egyszerűen nonszensz, hogy – leegyszerűsítve – valaki vezeti a házat, a másik meg csak aláír. Én az egyszemélyi vezetésben hiszek. Ez a vezető aztán lehet menedzser, karmester vagy rendező. De meggyőződésem, ha az illető menedzser, akkor kell mellé egy fő-zeneigazgató és egy főrendező. Ha rendező, akkor meg fő-zeneigazgató és üzemigazgató. Ha pedig karmester, akkor főrendező és üzemigazgató. Azt a kényes egyensúlyt, ami a színpad és a zene, a gazdaság és a művészet között van, valakinek a végén egyesítenie kell.

– Ezért hozott létre egy új művészeti tanácsot?

– Igen. Borzasztó rossz példával járt elöl az elődöm, akinek egyik sokat hangoztatott szlogenje így szólt: „amit én egyszer elhatároztam, azt nem változtatom meg”. Ilyet azonban legfeljebb egy diktátor mond. Ha a munkatársaim meggyőznek, én tudok visszakozni. Petrovics Emil a magyar zenetörténet élő része, az ő tárgyi tudása egyszerűen pótolhatatlan. Kovács János a ház legjobb karmestere, a társulat nagyon szereti. Fülöp Attila pedig szintén évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik. Mindent megbeszélünk, hozzászólnak, javasolnak, a végső döntés és a felelősség azonban az enyém.

– A magánénekesek, zenekari tagok egy része azonban nem feltétlenül örül ezeknek az embereknek. Úgy vélik, nem szerencsés, hogy Petrovics Emil, aki egykor igen erősen meghatározta a magyar zenei életet, fizikailag is visszaköltözött a házba, ott külön szobát kapott, mert ez egyfajta visszarendeződést sugall. Fülöp Attila pedig a többség szerint finoman szólva sem feddhetetlen jellem.

– Azért az sem mindegy, hogy Petrovics Emil milyen jó irányba befolyásolta a zenei életet. A Fülöp Attilával kapcsolatos szóbeszédek inkább legendáriumok, de amikor a házba újra beléptem, mindenkinek megmondtam, nem akarok visszarendeződést. Az előző vezetés nagyon erősen megrázta a társulatot, de nem óhajtanám a másik végletet sem. Mindenkinek – engem is beleértve – bizonyos mértékben meg kell újulnia. Hadd mondjak erre egy mindennapi példát. Főigazgatóságom utolsó évében az énekesek ki-be járkáltak, cserélték a szerepeket, időnként bejelentették, mikor érnek rá – egész egyszerűen a színháznak kellett hozzájuk alkalmazkodnia, mert annyira nevetségesek voltak a fizetések, hogy nem volt erkölcsi alapom megtiltani a külföldi haknikat. Győriványi úrék átestek a ló túlsó oldalára, és senkinek semmit nem engedtek meg. De most, hogy visszajöttem, szó sem lehet arról, hogy megint az énekesek diktálják a műsort. Ez most már egy másik kor.