Ilona

Csak a katarzis maradt el

2002.09.30. 00:00

Programkereső

Nagyon kiéheztette az utóbbi időben az Operaház a dalműveket kedvelő közönségének azt a rétegét, amelyik újdonságokat kívánt volna látni. Az utolsó, minden szempontból újnak számító produkció Gounod Rómeó és Júliája volt, 2001 októberében. A 2001. decemberi Don Carlos, a 2002. januári Falstaff és májusi Tannhäuser régebbi rendezések felújításával került színre.

Győriványi Ráth György volt fő-zeneigazgató ezt a Macbethet szánta volna vezetése reprezentatív bemutatkozásának, amelyet szeptember 28-án lehetett látni az Operaházban. A közbejött események, az ő leváltása miatt megvalósult ugyan a tervezett olasz nyelvű premier, de már nem az ő dirigálásával.

Az 1847-ben bemutatott Macbeth az egyik legjelentősebb Verdi fiatalkori operái között. Maga a zeneszerző is úgy nyilatkozott, hogy az ebből a korból származó művei közül a Macbethet szereti a legjobban. Ez volt az első Shakespeare-operája, amit csak évtizedekkel később követett a két kései remekmű, az Otello és a Falstaff. Tizennyolc évvel az ősbemutató után Verdi átdolgozta a Macbethet, de csak kismértékben. Ez egyrészt azt mutatja, hogy később is érdemesnek tartotta a felújításra, de másrészt azt is, hogy érett fejjel sem vélte szükségesnek, hogy sok változtatást eszközöljön rajta. Az operát egy évvel a firenzei premier után, 1848-ban a Pesti Nemzeti Színház is bemutatta, de utána nálunk teljesen feledésbe merült, egészen 1961-ig, amikor Lamberto Gardelli emlékezetesen szép, akkor még magyar nyelvű felújítása az Erkel Színházban teljes pompájukban bontakoztatta ki a mű drámai értékeit.

Rendezés szempontjából a mostani produkció csak nálunk számít újnak. A német Henning Brockhaus régebben ezekben a díszletekben és jelmezekben már ugyanígy színpadra állította a Macbethet — méghozzá sikeresen — a Római Operában, majd később Japánban is. Az utóbbi időben ez általánosan elfogadott gyakorlat, amely sokkal olcsóbbá teszi egy-egy újdonság kiállítását. Egyszersmind a bukás kockázata is kisebb, legfeljebb a különböző országok közönségének ízlése közötti különbség jelenthet némi problémát. A világhírű Josef Svoboda színpadképe nem elsősorban mutatós díszleteivel, hanem világítási effektusaival hat. Ezáltal a többnyire szürke kosztümös szereplők a misztikus jelenetekben olyanok, mintha a falból lépnének ki. Gyönyörű látványt nyújt a Skót menekültek kara a rájuk vetített szögesdrótok hálójában. Találékonyan oldotta meg Brockhaus a meggyilkolt Banco szellemének a megjelenését is a királyi pár lakomáján. A játékötletei között akad néhány vitatható, de ennek bővebb kifejtésére itt most nincs lehetőség.

Győriványi elképzelése szerint három szereposztásban játsszák a darabot, az elsőben nemzetközi sztárok lépnek fel, a másodikban a hazai énekesgárda legjobbjai, a harmadikban pedig fiatal pályakezdő művészek. Hogy most szombaton tényleg nemzetközi sztárok mutatkoztak volna be, ez erősen megkérdőjelezhető. A Lady Macbethet alakító magyar Lukács Gyöngyi tényleg az. Nemcsak minőséget nyújt, de már hírneve is van. Vokális megoldások és színészi játék szempontjából egyaránt excellál ebben a hanggyilkos, drámai szerepben. Macbethet eredetileg a világhírű Leo Nuccinak kellett volna énekelnie, ez nem történt meg, hogy miért, nem tudom. Helyette a japán Jaszuo Horiucsi mutatkozott be Macbeth szerepében. Hogy ő nem nemzetközi sztár, az biztos, eddig még sohasem hallottam a nevét. Viszont kitűnő előadóművész. Nagyon szép színű baritonja van és bámulatos módon elsajátította az olasz operaéneklés technikáját, stílusát, tradícióit. Mintha csak az ifjú Piero Cappuccillit hallanánk. A fiatal orosz Alekszej Tanovickij viszont csalódást okozott Bancóként. Sem hangszínben, sem expresszivitásban nem érte el a mi hazai basszistáink nívóját. Kiss B. Attila értékes, nagy vivőerejű tenorhang birtokosa, Macduff áriájának dallamait azonban kicsit nehézkesen és nem eléggé olaszosan formálja meg. Ez különösen a japán vendéggel való összehasonlításkor derül ki. Kovácsházi István mint Malcolm nagyon jó formát mutatott. Rico Saccani vezénylése nem tudta feledtetni velem Gardelli már előbb említett remek Macbethjét. Minden a helyén volt, az ének és zenekar jól funkcionált, csak a megrázó élmény maradt el.