Jácint

Bolyongás a birnami erdőben

2002.10.01. 00:00

Programkereső

Számomra a legfontosabb tanulsága az operaházi Macbethnek az, hogy minden sokkal bonyolultabb, mint azt képzelnénk. Mert a Macbeth még Győriványi-produkció, az előző vezetés műve, és nincs is mit szégyellni rajta, olyan, mint egy kifejezetten jól sikerült előadás valamelyik első osztályú német színházban.

Vagyis bármilyen meglepő, a politikai változások a kultúra területén pont ellentétes irányúak: a baloldal az, amelyik a tradíciókhoz ragaszkodva a nemzeti hagyományokat és a magyaros operajátszást erőltetné, és a jobboldal által kinevezett vezetés hozta (volna) a nemzetközi színvonalat, az operaglobált. Ami persze akár helyénvaló is lehetne, elsősorban német és olasz műveket játszunk, nem kell náluk is okosabbnak lenni, nem nekünk kell kitalálni, hogy mi a stílus.

A magam részéről kissé zavarban is vagyok, mert itt van, amire vágytunk, a Macbeth tényleg nagyszerű produkció, a vendégbariton, japán Yashuo Horiuchi nagyon szép orgánum, és abszolút korrektül énekel, a Banquót játszó Alekszej Tanovickij ugyan érezhetően „csinált” hang, mesterkélt basszus, de mégis jó anyag – és mégsem dob föl igazán az előadás. Talán a rendezés az oka.

Valamennyire biztosan. Henning Brockhaus munkája nem olyan jó, amilyennek látszik, az ember egy felvonáson át lenyűgözve bámulja a szürke díszletben szürke ruhákat, a más jellegű díszletet, a világítási bravúrokat, a második felvonás nagyszerűen megoldott látomásjelenetét, aztán szép lassan elunja, hogy itt folyton mindenki négykézláb mászkál, gurul, csúszkál, hogy minden arra való, hogy benépesítse a színpadot, hogy valami történjen, hogy szép legyen a látvány. Nagyon hasznos volt a vendégrendező meghívása, mert egészen más színpadképet, más világítást látni, mint amihez hozzászokhattunk, és ha a hazai rendezők is megnézik a rendezést, talán ihletet kapnak, vagy rájönnek, hogy másképp is lehet, új eszközöket látnak, és azt is, hogy azokat nálunk is lehet alkalmazni. De valamitől mégsem üt az előadás.

A zene meglepően jól szól. A kórus Drucker Péter betanításában fölülmúlja megszokott önmagát, időnként akkorát szól, hogy az ember ijedten néz föl a csillárra, vajon a helyén marad-e, ugyanakkor mernek csúnyán is énekelni, a boszorkányok kara élesen, lidércesen szólal meg. Rico Saccani profi karmester, nincs szétesés, minden a helyén van, megszólal, aminek meg kell szólalnia. Szóval jó. De mégsem egészen jó.

A megoldásra nem nagyon nehéz rájönni, mert ő is ott van a színpadon: Lukács Gyöngyi az, Lady Macbeth szerepében. Ne szépítsük, Lukács Gyöngyi igazi operai szörnyeteg, aki lelkiismeretfurdalás nélkül ellopja a többiektől a show-t, hosszan és alaposan ünnepelteti magát, eszében sincs szerénykedni, csapatmunkára hivatkozni, tudta előre, hogy most fogja magát végérvényesen beírni a magyar operajátszás legnagyobbjai közé, és olyan kemény kézzel írja oda a nevét, hogy az átüt a következő lapokra is. De van mire büszkének lennie, fantasztikus teljesítményt nyújtott a bemutatón. Gyönyörű a hang, nagyot szól, telt, asszonyos, dús, világszám. Ehhez jön még a magas fokú énekesi tudatosság, egyszerre énekel szenvedélyesen, de közben végig ellenőrizni is tudja magát, szórja a koloratúrákat, briliáns az egész jelenség. Nagyon jó a színpadon, minden gesztusa pontos, zenei, de színpadra való, a természetesség érzetét keltő. De mindezek ellenére is csak most jön a minőségi ugrás: Lukács Gyöngyi számára életbevágó fontosságú a fellépés, szíve, lelke és minden egyéb testrésze a szerepé és a közönségé, a munkát hivatásként fogja föl, a sikert mint az őt megillető hódolatot. Ez az, amit nem lehet elvárni semmilyen első vagy másodosztályú vendégművésztől. Nekik Budapest csak egy állomás a pályán, nem is különösebben fontos állomás, profi teljesítmény, munka, fizetés – de nem élet és halál. Lukács Gyöngyinek viszont az. Pontosabban: élet.