Levente, Irén

Brockhaus Macbeth-rendezése az Operaházban

2002.10.01. 00:00

Programkereső

Rég nem találkozott a magyar közönség Verdi fiatalkori remekművével, a Shakespeare-dráma operaváltozatával, de évtizedek múltán sem halványuló emlékeket őriz róla. A budapestiről is, amihez Gardelli Varázspálcája, valamint Takács Paula és Melis György korszakos alakítása kapcsolódik, meg a szegediről is, ami a színrevitel frappáns ötleteivel (Kerényi Miklós Gábor) és Misura Zsuzsa impozáns Ladyjével szerzett maradandó élményeket.

Most viszont, hogy Henning Brockhaus és Josef Svoboda kongeniális Macbethje nemzetközi diadalútja során megérkezett a Magyar Állami Operaházba, a női főszerepben Lukács Gyöngyivel, a tehetsége teljében tündöklő világsztárral, úgy vélem, új fejezet nyílt a darab hazai előadás-történetében. Ez a produkció a harmadik évezredhez szól, s mint minden klasszikus alkotás, hátborzongatóan aktuális. Mert a drog, a globalizáció, a környezetszennyezés, az éhség, a terror és az apokalipszis összes rémsége által fenyegetett emberiséget arra figyelmezteti: vigyázat, a démonok bennünk vannak. A lelkünkben. És felfalják azt, aki behódol nekik. Előbb azonban szörnyeteggé teszik.

Mélységesen átgondolt, következetesen megvalósított koncepció a neves vendégrendezőé, akinél semmi nincs a véletlenre bízva, hanem a legapróbb részlet is óraműpontossággal az előadás mesteri szerkezetébe illeszkedik. Az ő színpadán a boszorkányok megjelenítése – amely kulcsfontosságú tényező, s már az expozícióban eldől, hogy sokkolja-e, vagy csak a szcenikai látványosság szintjén motiválja a nézőt – döbbenetes erejű. Brockhaus titokzatos szellemlényei a háború legsötétebb bugyraiban, tűz, vér, halálhörgés gomolygásában röpködnek, cikáznak mint őrjöngő fúriák (civilben jól képzett artistanövendékek), akik előbb Macbeth hataloméhségét szítják fel jóslataikkal, majd a Lady uszálya körül tekeregnek mint földön csúszó-mászó udvaroncok, s ösztökélik a becsvágyó – és zord várában alkalmasint magányosan unatkozó – szépaszszonyt a rémtettek kiagyalására. Minden szereplőnek fehér lárvaarca van, amiben csak a szemek izzanak; a mimika hiánya a közönség figyelmét automatikusan az énekhangra és a testbeszédre koncentrálja. Maga a színpad is ebbe az irányba hat komor árnyalataival, többfunkciós díszletelemei monumentális egyszerűségével (a trónszék és a lakomaasztal kivételével minden egyéb komponens függesztett, nagy felületű panel), akárcsak Naná Cecchi jelmezegyüttese (a kosztümök szürke-fekete alaptónusából szinte kiharsog a vér és a királyi palást bíborvöröse, no meg a korona aranya). A szcenikai művészet csúcsa a lakomajelenet tükörfallal megkettőzött látványa, s a misztikus pszeudo-térben lejátszódó kísértetepizód (amikor is a meggyilkolt barát szelleme önkívületbe kergeti a hatalom mámorába belefeledkezett Macbethet). Ám a legbámulatosabb tervezői lelemény mégiscsak a birnami erdő megindulásának páratlanul megkapó víziója. Viszont túlméretezettnek tartom Banquo kisfiának vesszőparipa-jelenetét, és a második jóslat során megidézett gyermekénekesnek feltétlenül mikroportot javasolnék.

Brockhaus színészvezetéséről tanulmányt lehetne írni, olyan komplex és személyreszabott. A Lady karakterjegyeit a négy felvonás négyféle vetületben tárja föl, meggyőző pszichológiai analízissel. A kivitelezés lélegzetelállító intenzitásához persze az a fajta kivételes színpadi-zenei talentum kell, amit Lukács Gyöngyi prezentál – vitathatatlanul szerep és előadóművész egymásra találásának csillagóráit élte át jóvoltából a szombati premier közönsége. Hangminőség, játékkészség, kifejezőerő dolgában napjaink eszményi Ladyje a fiatal magyar szoprán, akinek partnereként ezen az estén markáns hősbaritonjával a japán Yasuo Horiuchi mutatkozott be. Értékes vocét mondhat magáénak az atlétatermetű ifjú Alekszej Tanovickij is, Banquo szólamához azonban az egyéniség súlyával még nem rendelkezik – egy baszszus általában csak negyvenen túl szerzi meg. Ércesen szólt Kiss B. Attila megformálásában Macduff nehéz áriája, s jeles teljesítményt nyújtottak az epizódszereplők. A női kar különösen kitett magáért (boszorkányjelenetek), de a hatalmas vegyeskari tablókra sem lehetett panasz (a betanítást remekül látta el Drucker Péter), noha a lobogó temperamentummal vezénylő Rico Saccani tempóit némelykor vágtatva sem lehetett hibátlanul követni. Az emelkedett légkörű produkcióban legjobb formáját futotta ki a zenekar, amelynek rézfúvós szekciója kivált nyomatékosan bizonyította jeles kvalitásait.

Összegezésként csak azt mondhatom, szenzációs az új Macbeth. A választás az ex-operadirektor érdeme, a megvalósítás a ragyogó előadógárdáé. De mindenekfelett a Brockhaus–Svoboda mesterpárosé.