Paulina

Cudar világ

2002.10.05. 00:00

Programkereső

Nem iszonyú, nem botrányos, nem felháborító, csak akadozó, koncepciótlan és unalmas a Mágnás Miska az Operett Színházban. A két meghívott sztár közül Verebes István szerződtetése a nagyobb talány.

Bajor Imre szintén nagy művész, akkora, hogy dolgoznia már nem is kell, de amit tud, azt beilleszti az előadásba, és ha bukfencezik egyet, akkor arra bejön az ütemes taps. Verebes viszont rendezőként nem tud mit kezdeni sem a művel, sem a társulattal. Nem kezdődik el a darab, húsz percen át próbálnak prózában poénokat mondani a nyitány után, de egyik sem ül, mert a hajdani Baracs úr, Virágh József egyrészt idő előtt lett Gidává öregítve, másrészt a csattanós színpadi társalgásnak nem éppen mestere. Alapvető fontosságúnak tudott alakok veszítik el a szerepüket, Pixi és Mixi grófot például minden következmény nélkül ki lehetett volna húzni a darabból, és legalább hamarabb végeztünk volna. Rossz az előadás ritmusa, bár ennek vannak kellemes következményei, a néző a szünetben csak tölti magába a kávét, perecet, energiaitalokat, mert érzi, hogy hosszú lesz még a menetelés, aztán a második felvonás egyáltalán nem olyan kibírhatatlan.

A gyenge és bizonytalan rendezés miatt nem meglepő, hogy stílusát tekintve három részre esik szét a szereplőgárda. Vannak a régi operettesek, akik elvirágzóban is imponálóak. Nem maradt sok Lehoczky Zsuzsa hangjából, de ahogy megáll a színpadon, és elénekli franciás kupléját, abban stílus van, annak formája van, arra el kell csöndesülni, oda kell nézni. Oszvald Marika Marcsaként fenomenális, és a produkció lényege nem az, hogy „még mindig milyen jó”, hanem hogy nincs nála jobb. Nem, nem is ez a lényeg. Hanem amikor rogyásig körbetáncolja Miskát, vagy ahogy odadob mindent egy poén kedvéért, bejön Mary komtesszként, lába közé tekeredik az uszály, hátranyúl a lába között, előrerántja a ruháját, és ezzel a lendülettel hanyatt vágódik, lába az égnek. Persze röhögni kell, csakhogy a bohócösztön és a tetszeni vágyás ilyen kristálytiszta formájában bizony megható, mert arról is szól, hogy valaki hogyan viszonyul a munkájához és a közönségéhez. Szokatlan szó egy operett kapcsán a katarzis, de ez privát megrendülés, nem a műből fakad, hanem a szereplőből. Ha van Oszvald Marika rajongói club, akkor ezúton kérem a felvételemet.

A másik réteg az ifjú titánoké, akik színpadi szerencsétlenkedésüket nem tudják zenébe fojtani, mert furcsa módon abban sem nagyon erősek, a Rollát éneklő Keszei Borbála hangja számára lassan már nem lesz megfelelően kisméretű színház az országban. Vadász Zsolton pedig a jó szándékon kívül nem sok látszott. A harmadik réteg maga a sztár, akinek az a feladata, hogy behozza a közönséget, ilyenformán szereplése nem művészi, hanem gazdasági kérdés.

A zenei megvalósítás a bemutatón nem állt messze a katasztrófától, a zenekar trotty-trotty stílusban ritmizált, ami, ha ráénekelnek, akkor sem nagy élmény, de ha ez akar lenni a nyitány, akkor tényleg szörnyű. Pedig a karmester Makláry Lászlót jó szakembernek szokás tartani.