Előd

A boldogságot a zene által élheted át

2002.10.07. 00:00

Programkereső

Budapesten vendégszerepel Valery Gergiev világhírű orosz karmester Pénteken az Operaházban nagy sikerű koncertet adott Valery Gergiev és a Szentpétervári Marinszkij Színház Kirov Zenekara. Marinev repertoárján számos orosz komponista műve szerepel, ő azonban nem tartja magát az orosz muzsika specialistájának. Úgy fogalmaz: a zene iránt érez elkötelezettséget.

— Ön szokatlanul sok orosz művet vezényel. Nevezhetjük önt oroszzene-specialistának?

— Mindig hevesen tiltakozom az olyan kijelentések ellen, amelyek engem mint orosz zenéhez jobban értő karmestert állítanak be. Én magam kétségtelenül orosz vagyok, és mint ilyen, nagy szeretettel vezénylem szülőföldem muzsikáját. De nem csak azt! Számos ellenpélda van: a Metropolitan operabeli debütálásom például Verdi Otellójához kapcsolódik, a minap pedig Bruckner Hetedikjét vezényeltem a Bécsi Filharmonikusok élén. Dirigáltam már Wagner Ringjét, Verdi, Puccini operáit, a Don Giovannit és a Parsifalt pedig Mozart városában, Salzburgban. Mindezek ellenére csendesen meg kell vallanom, hogy az orosz zene iránt kivételesen nagy felelősséget érzek.

— A budapesti hangversenyen Csajkovszkij Vonósszerenádját és Sosztakovics Hetedik szimfóniáját vezényelte óriási sikerrel. Ön szerint fontos a zene megértése szempontjából, hogy az ember beszélje annak a zeneszerzőnek az anyanyelvét, aki a művet komponálta?

— Ez teljesen mellékes szempont. A zene nem ismer határokat — hogy ezzel a közhellyel éljek. A zene maga is nyelv, mégpedig olyan, amely mindenkihez szól, de amit ma teljes mértékben senki nem ért. Régebben létezett még zenei köznyelv, amikor a zene konkrét jelentései mindenki számára érthetőek voltak. Ma már titokzatos kommunikációs eszközzé vált, melyen keresztül nemcsak az előadó próbálja kifejezni magát, hanem a hangok által a múlt is üzen nekünk. Ezért tartom a zenét a világ nyolcadik csodájának, a földi élet fantasztikus ajándékának. Mit is énekel Messiaen operájában az angyal Szent Ferencnek? A mennyei boldogságot csak a zene által élheted át! Az a fantasztikus benne, hogy ehhez nem kell a mennybe menned, mert itt, a földön is átélheted.

— Említette, hogy milyen sokfajta művet vezényel. Hogyan lehetséges ennyi mindent fejben tartani?

— Ezt tudom, nem szoktam ezzel foglalkozni.

— Kottából szokott vezényelni?

— Néha igen, néha nem. Nagyjából ismerem a szimfonikus repertoárt, de nem tűzöm ki magam elé célnak, hogy kotta nélkül dirigáljak. A nagy karmesterek — mint Mravinszkij, Solti vagy Muti — rendszeresen kitették, kiteszik maguk elé a partitúrát. Az ő példájukon is látszik, hogy nem ezen múlik az előadás minősége. Negyven éve még ritka dolognak számított, ha egy karmester kotta nélkül állt ki a színpadra, de ma a dirigensek nagy része már a legnehezebb Sztravinszkij műveit is kívülről vezényli. A betanulásnál sokkal nehezebb azonban, hogy a karmester személyiségét adja egy-egy interpretációba. Úgy mondanám, hogy ma nagyon ritka az, amikor az előadott zenének arca van.

— Az arcról jut eszembe: ahogyan megfigyeltem, ön még a szemével és az arcával is vezényel. Tudatosan teszi?

— Lehetetlen azt kívánnom, hogy rezzenéstelen arckifejezéssel vezényeljek végig egy olyan tragikus művet, mint például Sosztakovics Leningrádi szimfóniája. Azt gondolom, hogy szükség van arra, hogy a karmester minden lehetséges eszközzel tartsa a kapcsolatot zenészeivel. A tekintet gyakran fontosabb irányító eszköz, mint a kéz.

— Lehetséges ez?

— Kérdezze meg a zenekari tagokat!

— Bartókra nagy hatással volt Sztravinszkij, és ez egy-egy művén erősen érezhető. Szereti Bartókot?

— A Divertimento sokáig a kedvenc művem volt, és rengetegszer dirigáltam Bartók-művet már életemben a Kékszakállútól a Zenéig. Az Első zongoraversenyt Zimmermann-nal, a Másodikat Kocsis Zoltánnal adtam elő. A két hegedűversenyt és a Concertót többször vezényeltem már, annak ellenére, hogy ez utóbbiban Bartók kicsúfolja Sosztakovicsot, akit annyira szeretek. A másik két orosz szerző, akikhez szorosabb szál fűz: Prokofjev és Sztravinszkij. Azért ismerem és értem nagyon jól az ő zenéiket, mert tanáraik, Ljadov, Rimszkij-Korszakov, Muszorgszkij, Csajkovszkij és Glinka alkotásait is gyakran vezénylem. Ha az ember ismeri például Szkrjabin és Rahmanyinov zenéjét, nem árt, ha ismeri az előttük alkotott generációk zenei stílusát is.

— Ha jól tudom, ön más európai zeneszerzőkkel is módszeresen foglalkozik.

— Igen, mivel nagyon izgalmasnak tartom egyetlen szerző életművére összpontosítani. Berlioz vagy Wagner műveit például néhány éve rendszeresen műsorra tűzöm, így róluk és zenei gondolkodásmódjukról is egyre többet tudok.

— Csak azt nem értem, hogyan fér ennyi mű a fejébe!

— Nem tudom én magam sem. Szerintem erről egy karmesternek nem kell tudnia; ahogy arról sem, hogy milyen mozdulatokkal dirigál. Sosem gondolkodtam erről, hanem mindig csak arról, hogy mit tegyek azért, hogy a zene úgy szólaljon meg, ahogy azt én előre elképzelem. Az pedig, hogy mi szól, nagyon sok tényezőtől függ: az akusztikától, a zenekar átlagéletkorától, a játékosok felkészültségétől stb. Egy biztos: ha nem úgy szól valami, ahogyan szeretném, a mozdulataimmal rögtön javítok rajta. Számomra a vezénylés a zenekar játéka által bennem kiváltott reakciók sorozata. Ekkor az agynak és az intellektusnak századmásodpercek alatt kell döntéseket hoznia. Ha ehhez még érzelmi intenzitás is társul, akkor létrejön az, amit én magnetikus kontrollnak hívok. Ha ez megvan, a zenekar kezes bárányként engedelmeskedik a karmesternek.

— Ön szerint tehát elegendő a megelőző másodperc alatt eldönteni, hogyan szóljon a zene?

— Pontosan. Gyakran improvizálok, de ez csak akkor lehetséges, ha a próbák során előkészítjük hozzá a terepet. Ez egyszerűen hangzik, de rengeteg munkát kíván a zenészektől is. Ettől a zenekar hajlékonnyá, rugalmassá, magabiztossá és alkalmazkodóvá válik. Ha ez a helyzet létrejön, csak akkor valósíthatja meg a karmester százszázalékosan elképzeléseit. De ez már csak hab a tortán.