Jácint

Száz év zene

2002.10.18. 00:00

Programkereső

Látogatás Takács Jenőnél Siegendorfban A falu apraja-nagyja tudja, merre laknak Takácsék, végtére is nincs még egy ilyen nevezetes lakója a burgenlandi Siegendorfnak. Mostanában különösen sokakat kellett útbaigazítani a szépen rendbe hozott sárga villához. – Ilyen vendégjárás itt még soha nem volt – mondja Éva aszszony, amikor betessékeli az újabb vendégeket a házba. Pedig a szeptember 25. óta immár 101. évét taposó Takács Jenő nem is csak odahaza fogadta a gratulálókat: jó néhány jubileumi koncerten – Kismartonban, Bécsben, Sopronban – jelen is volt, s a gazdag életpálya e jelentős napjára időzített kitüntetéseket ugyancsak személyesen vette át.

Születési bizonyítványában még Magyarország, Cinfalva szerepel – hogy mai lakhelye, az ausztriai Siegendorf ugyanez a helység, az igazán csak a történelem fintora. Nem mintha a születése óta eltelt évszázadot egy helyben töltötte volna, sőt, azóta is, hogy 1970-ben visszatért a szülőfaluba, s egy szerencsés véletlen folytán beköltözhetett abba a házba, szinte egyfolytában utazott. – Zongoraművészként igazán bejártam az egész világot – mondja, és hozzáteszi: persze nemcsak a világ hangversenytermeiben fordult meg, de a zeneoktatás legkiemelkedőbb intézményeiben oktatott is, és sok örömet szerzett, amikor művei bemutatóján vehetett részt.

Száz év minden fontos élménye, de még a nagyon jelentős barátságok, ismeretségek puszta felsorolása se fér bele egy beszélgetésbe. – Még szerencse – mondja, hogy a születésnapra szép ajándékként könyv is jelent meg életéről, munkásságáról. A szerző, Radics Éva, a grazi Zeneművészeti Egyetem tanára igazán mindenre kiterjedően mutatja be ezt a gazdag pályát. A könyvet örömmel mutatja – tizenhat, két oszlopban teleírt oldalt tesz ki benne csak műveinek felsorolása –, de azért válaszol a kérdésre, hogy mire emlékezik a legszívesebben. Némi gondolkodás után Kairót említi, ahova 1927-ben az ottani konzervatórium zongoraprofesszoraként első – német – feleségével érkezett. Kairó akkor izgalmas város volt – meséli –, magas kultúrával, remek koncertekkel. Nagy művészek jöttek vendégszerepelni, sokan közülük a jó klíma miatt hosszabb időre ott ragadtak. Akikkel az ifjú zongoraművész és első sikerein túl lévő zeneszerző itt megismerkedett – Arthur Rubinstein, Jasha Heifetz, Oskar Kokoschka, Thomas Mann, Franz Werfel –, még sok éven át, a világ más tájain is fontos kapcsolatának bizonyult. Ma azonban mindennél szívesebben emlékszik ebből az időszakból arra, hogy korábbi ismeretsége Bartók Bélával itt mélyült barátsággá. Pontosan felidézi az összes részletet, ahogyan a Keleti Zenei Kongresszusra érkező Bartókot 1932-ben a pályaudvaron fogadta. – Két hétig szinte éjjel-nappal együtt voltunk, pedig Bartók annyira szerette a magányt, hogy egyszer egyedül merészkedett ki a sivatagba, ahol köveket gyűjtött – emlékezik arra, milyen izgalommal keresték az eltűntnek hitt zeneszerzőt, és mekkora öröm volt megtalálni, s észlelni: semmi baj, csak belefeledkezett „kincseibe”.

Bartókkal a barátság később, 1940-ig folytatódott, s Takács Jenő máig fájlalja, hogy Bartók amerikai évei alatt nem volt mód a kapcsolattartásra. Akkoriban ő más tájait járta a világnak, a Távol-Keletet például. Alapvető élménye volt a Fülöp-szigetek, ahol szintén tanított, és tanult is, gyűjtötte a zenét, éppúgy, mint Egyiptomban. Kairóból még minden nyáron hazatért Cinfalvára, koncertezett Bécsben, Németországban – Manilából már inkább a környező világba rándult át. Bármennyire fontosak voltak a koncertek Japánban, Kínában, ma, ha emlékezésre kérik, inkább egy későbbi időszakot említ: a háború utáni pécsi éveket. És az itt kötött, szintén életre szóló barátságokat: Weöres Sándort, Farkas Ferencet, Dohnányi Ernőt. Ma már keverednek persze az időpontok és a helyszínek, hiszen a magyarországi barátok felsorolásakor nem maradhat ki Szokolay Sándor vagy Soproni József neve sem. Máig sajnálja, hogy 1948-ban el kellett jönnie Pécsről: de hát, magyarázza, az új rendszerben, amely mint afféle diktatúra amúgy se volt kedvére, nem lett volna módja külföldi kapcsolatainak ápolására, márpedig ez számára nem volt elfogadható. Svájc, Olaszország következett, de mindez a kaland már második feleségével, Éva aszszonnyal, akivel nemsokára 60. házassági évfordulóját ünnepli –, majd 18 éven át Amerika, Cincinatti –, közben négy földrészen hangversenyek és komponálás, mindig, mindenütt új művek.

Mi maradt el? Mit sajnál? – Nem ért csalódás – válaszolja. – Előadóként sok tapsot kaptam, és zeneszerzőként is sikeresnek mondhatom magam. Minden művemet kinyomtatták, nincs olyan zenedarabom, amit nem játszottak volna, sőt, ezeken a könnyűnek számító zongoradarabokon előadóművész-nemzedékek nőnek fel. Művészi hitvallását ma igen egyszerűen foglalja össze. Kétféle zenét ismerek – mondja –, tisztességeset és szélhámost. Én magam pillanatnyi érzésem, hangulatom szerint muzsikálok – ezt becsületesnek tartom.

A kitüntetéseknek örült – a mostanában kapott magas osztrák államinak éppúgy, mint korábban a Bartók–Pásztory-díjnak, de ezeknek nincs olyan nagy jelentőségük – mondja. Az elismerés mégis jólesik: a kiállítás például, amely Kismartonban a századik születésnap alkalmából fontos relikviákat mutat be. S öröm az is, hogy a gratuláló levelekből, a világszerte ismert személyek írásaiból is kötet született: sőt, a bécsi Doblinger kiadó az írásokat fotóalbummal is kiegészítette. Az első fotó 1903-ban készült.

Bécs-Cinfalva, 2002. október