Hedvig

Egy csésze angol tea Lady Soltinál

2002.10.19. 00:00

Programkereső

A világhírű karnagy, Sir George Solti életéről, megpróbáltatásairól és diadalairól mesél a mester özvegye Amint a küszöböt átlépjük, Iványi-Grünwald harsányzöld tavaszt sugárzó vászna ötlik a szemünkbe. Visszafogott eleganciával, ívelt vonalú bútorokkal, világos szalongarnitúrával berendezett szalonban ülünk, falain magyar festményekkel, állványain apró, afrikai szobrokkal. Üvegablakos kiszögellései virágoskertbe ékelődnek. A mester itt fogadta a zenei élet nagyjait. Az atmoszférában óhatatlanul a század szellemóriásai kísértenek. A ladyhez fordulok, aki televíziós riporterként ismerte meg Sir Soltit.

A varázslatos kerttel körülvett otthon, az alsó szinten a mester zongorastúdiójával, ahol a partitúrákon dolgozott, valósággal sugározza a harmóniát. Mintha minden erre utalna: nem bohém művésztanya és nem is hivalkodóan nagyvilági. Enynyire igényelte az örökké utazó dirigens a nyugalmat, a harmóniát?

– De mennyire! Hát még, ha ismerné parasztházikónkat az Alpokban, a maga egyszerű bútoraival. Az uram nagyon megkedvelte az alpesi országot, holott pályája kezdetén, kényszerű emigráns korában, munkanélküliként reménytelenül és nagyon nehezen élt Svájcban. Számára csakugyan nélkülözhetetlen volt a harmónia, a csönd, hiszen állandó készenlétben, magas hőfokon élt. Szívesen tett nagy sétákat a svájci kunyhó körül. De imádta a tengert is, a teniszt, a kerékpározást, egyáltalán: sportosan és egészségesen élt. Meg is látszott rajta késő öregkoráig. Odafigyelt az életvitelére, mert az örökös munka lázában csak fegyelmezetten élhetett. A tanulást sem hagyta abba sosem, mert vallotta: az interpretáló művésznek a zeneszerző alázatos szolgálójának kell lennie.

– Ez volt tehát az ars poeticája?

– Igen. Hitte, hogy a közönségnek azt kell megismernie, amit a szerző mondani akart. S ha megadatott neki, hogy a világ legjelentősebb pódiumain dirigáljon, minden erejével ezt kívánta szolgálni. Ezért aztán önmagával és a másokkal szemben is roppant igényes volt, nem engedélyezte az öncélú csillogást.

– Gondolom, a kemény fegyelem hozta meg azt a rengeteg Grammy-díjat is, ami a Beatlesét is felülmúlta. Ott sorakoznak a stúdiószobájában.

– A világon csakugyan neki van a legtöbb – 31-33 – Grammy-díja, a lemezfelvételekért kijáró legrangosabb díj.

– Ön azt állította, hogy Solti György végzete a budapesti Operaház volt. Az az Operaház, ahol holnap este a Londoni Magyar Kulturális Központ rendezésében Solti-emlékkoncert lesz. Mi okozta ezt az életre szóló megrázkódtatást?

– A Zeneakadémia elvégzése után, 1933-ban az Operaházhoz nevezték ki korrepetitornak, ahol évekig boldogan dolgozott. Megismerhette a repertoárt, ami később, dirigensi pályájának indulásakor Németországban nagy hasznára volt, ám a zsidótörvények beiktatása után kitették az állásából. Tehetségére való tekintettel azonban egyszeri lehetőséget adtak arra, hogy elvezényeljen egy operát. A Figaro házasságának dirigálására 1938. március 11-én került sor az Operaházban, azon a napon, amikor Hitler csapatai bevonultak Bécsbe. A szünetben ért oda a hír, s bár neki nem mondták meg, nehogy megzavarják, mindenki erről beszélt. A tenorista viszont lesújtottságában egyik hibát a másik után követte el, s a férjem nem értette, miért. Amikor a következő szünetben megtudta, félbeszakították az előadást, s a közönség szétszéledt. Ennek az operaházi dirigálásnak az emlékére adják most elő a budapesti dalszínházban a Figaro nyitányát. 1939-ben az Operabarátok elnöke, Alfred Fellner a vészjósló hírek hallatán arra buzdította, hogy okvetlenül hagyja el Európát. Solti semmiképp sem akart emigrálni, nem akarta itthagyni a családját, a hazáját. De Fellner erősködött: itt a pénz, utazz el holnap Luzernbe, kérj Toscaninitől ajánlást egy amerikai vízumra. Végül hallgatott rá. Az apja sírva kísérte ki az állomásra. Élete végéig fájt neki, hogy többé sohasem látta viszont. Amerikai vízumot ugyan nem kapott, de miután kitört a második világháború, végképp nem térhetett haza. S akkor ismét sorsszerűen szólt életébe a budapesti Operaház egy Herzl nevű svájci tenor képében, akit ott ismert meg, s aki most megkérte, tanítsa be neki a Trisztánt. Szerencséjére az énekesnek volt egy barátja a svájci rendőrség idegenrendészeti osztályán, és az ő védelme alatt maradhatott az alpesi országban a háború végéig. Nehezen tengődött, barátai segítették, míg 1942-ben a genfi zongoraversenyen első díjat nem nyert.

– A háború után hazatért. Miért nem telepedhetett meg Magyarországon?

– Megpróbált újra elhelyezkedni korrepetitorként az Operaházban, de elutasították, és másutt sem kapott állást. Élete végéig fájlalta, hogy a rendszerváltásig sosem hívták meg tanítani a Zeneakadémiára. Mit vesztettek vele! Titkos üzenetet küldött hát a kommunista Magyarországról Németországba a félig amerikai származású Edmund Kilényinek – aki diáktársa volt a Zeneakadémián –, nincs-e szükség ott egy karnagyra. Így lett aztán 1947-ben a Müncheni Bajor Opera vezető dirigense, s ezzel elindult a világkarrierje. Egész életében azt vallotta, csak előre szabad tekinteni, és sosem hátra. Hitt a gondviselésben, ha nem is egyházi értelemben. Hitte, hogy létezik egy felsőbb hatalom, amely irányítja az életünket.

– Ha jól tudom, élete következő állomása Frankfurt volt.

– Ott meg újjáteremtette az operát. Míg Münchenben sztárokkal dolgozott, Frankfurtban fiatal tehetségekkel vette körül magát. Nála indult Crista Ludwig, asszisztense lett Cristopher Dohnányi. 1961-től tetőzött karrierje, a londoni Covent Garden zeneigazgatója, majd a chicagói szimfonikusok, 1985-től pedig a Londoni Filharmonikus Zenekar, ’90-től pedig a Salzburgi Ünnepi Játékok zeneigazgatója lett. Huszonöt évig irányított operát, de egy idő múlva kezdte izgatni a szimfonikus zene, ekkor vállalta el a chicagói, majd a londoni zenekar irányítását.

– Jobban szerette volna, mint az operát?

– Mindkét műfajt nagyon szerette. Ha az énekesekkel dolgozott, kiült az arcára az öröm, együtt énekelt velük. Vérében volt a műfaj, imádta a színházat is. Nagyon kedvelte a fiatalokat, és ahogyan Toscanini és Bruno Walter segítette őt, úgy egyengette ő is az útjukat.

– „Bartók a zenei anyanyelvem”, hangoztatta. Volt-e valamilyen személyes kapcsolata is a zeneszerzővel?

– Bartókot akkor ismerte meg, amikor főiskolai tanára megbetegedett, és három hétig ő helyettesítette. Mesélte, nagyon szűkszavú volt, nem szóban mondta el a megjegyzéseit, hanem leírta és óra végén odaadta neki. Kodályt meg egyenesen csodálta, mindketten eszményképei voltak akkor a fiatal zenésznemzedéknek. Nevük összeforrott az új zenei törekvésekkel. Bartókkal később sohasem találkozott, hiszen Amerikába emigrált, de emberi nagyságáért is nagyon tisztelte. Kodálynak már 12 éves korában beajánlotta valaki levélben, de elutasította, mondván, ennek a gyereknek nincs rá szüksége. Harminc évvel később találkoztak az edinburgh-i fesztiválon, amikor is a mester megszólalt: Ugye, hogy nem volt rám szüksége? Ilyen memóriája volt.

– Fájlalta, hogy hosszú ideig nem dolgozhatott magyarokkal, hisz azok el voltak zárva a külföldtől. Ő maga is csak 1976-ban lépett újra magyar földre. Felháborodottan cáfolta, amikor egy angliai lapban azt írták róla, hogy más hazát választott magának, mondván, nem választotta, hanem kényszerítették rá. Arra a kérdésre, miért nem tért vissza soha Magyarországra, így felelt: engem mind a fasiszták, mind a kommunisták elüldöztek otthonról. Hányszor kellene magam az üldözésnek kitennem? A párbeszéd a hazával a rendszerváltás után kezdődött el, de akkor már késő volt. Elkötelezettséget érzett a Zeneakadémia iránt, vett néhány hangszert tehetséges magyar fiataloknak, és a halála előtti nyáron jótékonysági alapon támogatási rendszert dolgozott ki számukra.

– Ön viszont folytatja ezt a jótékonysági tevékenységet, a Liszt Ferenc Akadémia Karitász gondozását, az ő szellemében.

–Teszem, amennyit tehetek, de én nem vagyok zenész. Igaz, remekül tudok együttműködni a Londoni Magyar Kulturális Központtal, ami a zeneakadémia támogatásokat illeti. Egyébiránt, amióta Bogyay Katalin vezetésével beindult a magyar központ, rengeteget tudtunk meg a magyar kultúráról.

– Milyen volt a kortárs zenéhez való viszonya?

– Sok kortárs művet mutatott be, nagyon szerette Bartókot, Sztravinszkijt, Richard Strausst, Brucknert, Mahlert, vezényelt Xenakist, Boulezt, Lutoszlavszkijt, utolsó éveiben Sosztakovics lett az egyik kedvence. Az avantgárdot nemigen érezte magáénak. Azokért rajongott, akik valamilyen értéket akartak az emberiségnek átadni. Épp- olyan elkötelezettje volt a humánus eszményeknek, mint Bartók és Kodály. Az operában nem szerette az olyan rendezőket, akik a zene ellenében érvényesítették elképzeléseiket. De azokkal a modern színrevitelekkel, amelyek a muzsikát erősítették, egyetértett. Dirigált például egy roppant korszerű Fidelio-rendezést Salzburgban.

– Elmondaná, mit tanult a férjétől az életről, a művészetről, a világról?

– Megtanultam, hogy nyitott szemmel éljek. Megtanított arra, hogy keményen kell dolgozni, mert semmi sem jön magától. S mert mi, angolok nem épp a melegségünkről vagyunk híresek, megtanított a szeretet kinyilvánítására és a család erejére. Ő maga úgy sugározta a melegséget, mintha a nap egyik atomja munkált volna a lelkében.