János, Pál

"Elhaladt mellettünk a világ”

2002.10.26. 00:00

Programkereső

A Londonban élő, világhírű magyar hegedűművész, Pauk György a napokban hazalátogatott, s fellépett a Solti György születésének kilencvenedik évfordulóján rendezett operaházi díszhangversenyen. Az 1958 óta külföldön élő Pauk úgy látja, hiába nincs már vasfüggöny, sőt voltaképpen országhatárok sem léteznek, Budapestről mégsem lehet világkarriert csinálni.

- Solti György – sok más nagy karmesterrel ellentétben – ritkán vett részt a társasági életben, inkább zárkózott volt, kevés embert engedett közel magához. Úgy tudom, önöket mégis több évtizedes barátság fűzte össze.

- Ez a történet 1961-ben kezdődött: mindketten akkor kerültünk Angliába. Én 1958-ban hagytam el Magyarországot, három évet Hollandiában töltöttem, de sokan tanácsolták, hogy az igazi nemzetközi karrierem elindításához költözzek Londonba. Solti előtte a frankfurti operaház zeneigazgatója volt, majd ’61-ben kinevezték a Covent Garden élére, s tíz év alatt fantasztikus eredményeket ért el ezzel a társulattal. Megismerkedésünk egy magyar származású, igen gazdag selyemgyárosnak, Szekeres Miklósnak (Sir Nicholas Sekers) volt köszönhető, aki jelentős összegekkel támogatta a művészeteket, különösen a zenét. Engem például – miután megtudta, hogy nincs megfelelő saját hangszerem – hozzásegített egy kitűnő itáliai mesterhegedű megvásárlásához. Sekers Észak-Angliában egy kis színházat is alapított, ahol hétvégenként hangversenyeket rendezett, kiváló, nemritkán világhírű muzsikusok közreműködésével. Egyszer a londoni Mozart Players szólistájaként játszottam ott, Solti pedig vezényelt, így ismerkedtünk meg. Nagyon jó hangulatban telt az a hétvége, Solti megkedvelt, utána is kapcsolatban maradtunk, s neki köszönhető, hogy évekkel később – amikor már a Chicagói Szimfonikusokkal dolgozott – meghívtak Amerikába.

- Azt mondják, Soltit a háború előtt és után olyan sok sérelem érte itthon, hogy nem szerette igazán a magyarokat, s nem is beszélt velük anyanyelvén, csak angolul vagy németül...

- Ha négyszemközt maradtunk, kizárólag magyarul beszélgettünk. Solti egyáltalán nem felejtette el az anyanyelvét, sőt a maga módján büszke volt magyarságára. Az tény, hogy ha a családtagjai vagy akár más ismerősök megérkeztek, azonnal angolra váltott, és valahogy az egész magatartása megváltozott: akkor ő volt Sir Georg Solti, a maestro. De ha elengedte magát, átlényegült Gyurivá, aki imádta a focit, szeretett enni – közös kedvencünk volt a mákos guba –, és bármilyen témáról oldottan lehetett vele beszélgetni.

- Milyennek látja Solti György nemzetközi megítélését most, születésének kilencvenedik évfordulóján, és öt évvel halála után?

- A közönség igazságtalan és gyorsan felejt, mindig azokra figyel, akik éppen a csúcson vannak, szépek, fiatalok és sikeresek. Szakmai körökben azonban ma is óriási Solti presztízse: tisztelettel és szeretettel emlékeznek rá azok a zenészek, akikkel valaha is együtt dolgozott – noha nagyon kemény, szinte diktatórikus karmester-egyéniség volt –, és az a több mint kétszázötven lemezfelvétel sem tűnt el nyomtalanul, amit ötven év alatt a Decca felkérésére elkészített. Azt hiszem, sokan gondoljuk úgy, hogy Solti György volt a nagy európai karmester-tradíció talán utolsó letéteményese. Ma is vannak kiváló, nagy felkészültségű dirigensek, de olyan sugárzó, karizmatikus egyéniségek, mint ő volt, már nincsenek.

- Említette a tradíciót, ami az ön hangszere, a hegedű esetében is rendkívül fontos – elég, ha a méltán világhírű magyar hegedűiskolára, Hubay Jenő, Zathureczky Ede örökségére gondolunk. Léteznek-e még ezek a hangszeres előadóművészeti iskolák és hagyományok?

- Ezen a területen már évtizedekkel korábban megkezdődött a globalizáció, felbomlottak a hagyományos nemzeti iskolák, amit nagyon sajnálok, mert ezáltal szegényebb lesz a világ zenekultúrája. Zathureczky Ede osztályába jártam, s az én diákéveimben még nagyon közvetlen formában érezhető volt a Hubay-iskola hatása. Szeretném valahogy átörökíteni azt a tudást, elméleti és gyakorlati tapasztalatot, amit Zathureczky növendékeként megszereztem, s ezért is tartom nagyon fontosnak az életemben a tanítást, a mesterkurzusok vezetését, a nemzetközi versenyek zsűrijében való részvételt. Több mint három évtizede tanítok, bár volt egy olyan időszak, amikor évente nyolcvan-száz koncertet adtam világszerte, sorozatban készítettem a lemezeket, s így kevesebb idő és energia jutott a pedagógiai tevékenységre. A nyolcvanas évek vége óta azonban saját osztályom van a londoni Royal Academy of Music művészképzőjében, és nyolcadik éve a zürichi konzervatóriumban is tanítok, havonta négy-öt napot. A zsűritagságot pedig azért szeretem, mert itt lehet a legjobban felmérni, merre tart a világ zenei előadóművészete, kik lesznek a következő évtizedek hangversenyéletének meghatározó egyéniségei.

- Úgy tudom, néhány hete ott volt a zsűriben az indianapolisi nemzetközi hegedűversenyen is, amit a világ egyik legrangosabb ilyen viadalaként tartanak számon, s amit a huszonnégy éves Kelemen Barnabás nyert meg. Ô itthon él Budapesten, s felmerül az örök kérdés, lehet-e Magyarországról világkarriert csinálni?

- Barnabást a tehetsége feljogosítja a világkarrierre, s valóban nagyon fontos versenyt nyert meg. Indianapolis, Brüsszel, Hannover – ezek most a legrangosabb versenyek, ahol egy fiatal hegedűs bemutatkozhat, és eredményes szereplés esetén elindíthatja a nemzetközi pályáját. Az elmúlt években többször hallottam Barnabást különböző mesterkurzusokon, s mindig azt tapasztaltam, hogy rohamosan fejlődik. Most Indianapolisban is fenomenálisan játszott: nem véletlen, hogy az első díj mellett a kategóriadíjak többségét is elnyerte. Ez a versenygyőzelem egyébként legalább ötven koncertmeghívást hozhat neki, köztük egy szólóestet a New York-i Carnegie Hallban, ami már tényleg komoly kiugrási lehetőség. Az persze nagy kérdés, hogy ha továbbra is Budapesten szeretne élni, lehet-e majd úgy menedzselni, hogy külföldön is mindenki tudjon róla. Nincs már vasfüggöny, sőt tulajdonképpen országhatárok sem léteznek, mégis nehéz befutni, ha valaki nincs ott folyamatosan a legnagyobb európai vagy tengerentúli zenei centrumok valamelyikében. Budapest pedig – hiába él itt jó néhány kitűnő szakember, számos régi kedves kollégám, barátom – már régóta nem tartozik a fontos zenei központok közé. A zenetanítás módszerét és a repertoár kialakítását tekintve is elhaladt mellettünk a világ, nem beszélve a menedzselésről, a marketingről, ami ugyanolyan nélkülözhetetlenül fontos, mint a művészi teljesítmény.

- Sokan úgy vélik, olyan "túltermelés” van kimagasló tehetségekből, hogy egy mai fiatal hangszeres előadóművésznek lényegesen nehezebb érvényesülni, mint egy harminc-negyven évvel ezelőtti pályakezdőnek.

- Ez csak részben igaz. Nagyon sok olyan zongorista és hegedűs tűnik fel, aki húsz-huszonkét éves korára már tökéletes technikával rendelkezik, s gyakorlatilag bármit el tud játszani a hangszerén. Ez azonban önmagában még semmire sem elég: ha a muzikalitással, az érzelemgazdagsággal, a zene mélységeinek megértésével problémák vannak, akkor nem lesz az illetőből igazán meghatározó, nagy művész. Kelemen Barnabás – akárcsak a kortársai vagy a nála néhány évvel idősebbek közül Maxim Vengerov, Vadim Repin és még két-három művész – ebből a szempontból is nagy formátumú előadó, igazi muzsikus. Ilyenből azonban nincs sok, koránt sincs "túltermelés”.

- Gyakorlatilag a teljes hegedűirodalmat eljátszotta, a világ összes nagy hangversenytermében fellépett, rengeteget utazott, de még ma is rendkívül aktív, bár kevesebbet koncertezik, mint korábban. Hogyan dönti el, hogy elfogad-e egy-egy felkérést, mi jelenthet még új élményt, ha úgy tetszik, kihívást a hegedűművészi pályáján?

- Két dolog: a repertoár és a zenésztársak. Nagyon szívesen játszom például XX. századi zenét, mert ennek egy része mára már klasszicizálódott, bebizonyosodott róla, hogy maradandó értéket képvisel, de a közönségnek még mindig csupán egy viszonylag szűk csoportja fogadja el ugyanolyan szívesen, mint Bach, Mozart vagy Schubert muzsikáját. Bartók művészetének értékéről ma már talán senkit sem kell meggyőzni, Lutoslawski vagy akár Ligeti György esetében ez a feladat még az előadóművészekre vár. Kortárs kompozíciók ősbemutatójára már nem vállalkozom, de az elmúlt évtizedek zenéjét mindig szívesen játszom. Nagyon sajnálom, hogy Szőllősy András nem írta meg, s valószínűleg már soha nem is fogja befejezni azt a hegedűversenyt, amit eredetileg nekem szánt. Szeretek kamarazenélni, ez a műfaj végigkísérte a pályámat, s külön öröm, ha kitűnő kollégákkal dolgozhatok együtt. Legközelebb márciusban jövök Budapestre, amikor Jandó Jenő zongora- és Berkes Kálmán klarinétművésszel lesznek közös koncertjeink. Jandóval a Naxos kiadó felkérésére Bartók összes hegedűre és zongorára komponált művét lemezre vettük, és nemcsak Budapesten, hanem Londonban, Amszterdamban, sőt Japánban is adtunk közös koncerteket. Bár a hanglemezpiac hosszú évek óta súlyos problémákkal küzd, ezen a területen is van még egy nagy tervem: az összes Beethoven-szonátát szeretném lemezre venni. A hegedűirodalom és a kamarazene csodálatos remekművei ezek, s most már elég öreg vagyok hozzá, hogy megértsem azt a gondolatvilágot, átérezzem azt a lelkiállapotot, amelyben ezek a művek megszülettek.