Huba

Bűnbakok nyomában

2002.10.31. 00:00

Programkereső

Azt könnyű megmondani, hogy miért sikeres Miskolcon az Evita, miért a nagy taps, ünneplés, hajlongás. Nem azok hajlonganak, akik megérdemlik, de láttunk már ilyet az életben. Tudniillik a darab a jó, a cselekmény, a zene, a szöveg, bár megítélésem szerint nem a legjobb verzióját használják Miklós Tibor fordításának. Az est hősei mindenesetre Andrew Lloyd Webber és Tim Rice.

A negatív hősök között már válogatni kell, kissé túl sokan vannak. Gajdos József, a koreográfus, aki ócska mozdulatkészletből ócska táncokat hozott össze, és Götz Béla díszlettervező ezzel az áldíszlettel, ami elsőre meglepően jól hat, ipari, rideg, mozgatható, modern, minden, ami kell. Csak éppen teleszerelték neon fénycsövekkel mintegy a ragyogást szimbolizálandó meg a nagyvárosi fényeket, ez azonban olyan jól sikerült, hogy a színpad világíthatatlanná vált, a nézői szem hosszan tévelyeghet a szereplőkön, míg rájön, hogy ki az, aki énekel. Nem mozdította elő az Evita ügyét Várkonyi Mátyás karmester sem, akinek vezénylete alatt sokszor vált kétfelé a zenekar és az énekesek útja, még szerencse, hogy nem olyan bonyolult ez a zene, mindig van lehetőség az egyeztetésre.

És a szereplők? Miller Zoltán, aki kedves, buta fiatalembert formált Che Guevarából, Perón szerepében a beteges külsejű és betegesen hamisan éneklő Bardóczy Attila vagy Koós Réka a nagy, személyes csalódás. Koós Rékát magamnak a Piccolo Színház Rent előadásában fedeztem föl, vagány csaj, erős, jó és jellegzetes hang, ráadásul minden előadáson kicsit más, igazi tehetség, szó sincs arról, hogy a papa leánya, azért megy neki. És akkor itt a nagy szerep, és Koós Réka valahogy értékcsökkentett változatban hozza az Evitát, megcsinálja az alakot, bemutatja innét és onnét, a kórusgörlt és az elnöknét, de nem megy el a szélsőségekig, nem tudni, miért ő a választott, mi van benne, amiért mindenkinek ő kell a tucatnyi hasonlóból. Legjobb pillanataiban Koós Réka legalább érdekes, a nagy áriát a balkonon például nem ünnepi beszédként énekli, hanem szinte belső monológként – de hogy miért, azt elképzelni sem tudom. Viszont meg sem mozdul a színpadon, vagy rossz a mozgása, vagy sikerül ezt a benyomást kelteni, az utóbbi esetben viszont nem tudom, mi lehet a cél.

Az a szokás, hogy ha túl sok közreműködő teljesít alul egy előadásban, akkor a rendező a hibás, ráadásul Nagy Viktor biztosan hibás, mert nemcsak a táncok, a világítás, a színészek játéka aggályos, hanem a szorosabban vett rendezői munka is. Nincsenek kidolgozva a jelenetek, nem tiszta a szereplők egymáshoz való viszonyulása, Evita és Perón első találkozásakor rossz a helyszín, a jótékonysági esten a színfalak mögött kellene lennünk, mert olyan helyzet még a musicalben sem gyakori, hogy a fellépő művész epés megjegyzéseket küld a nézőtéren üldögélő hírességek felé, mint ahogy az is viszonylag ritka, hogy valaki a saját temetésén ott üldögéljen a földön. Tele van az előadás álcselekvésekkel, Che a második felvonásban a dala alatt behozza az egyenruháját, és azzal vacakol, összehajtja, kihúzza a nadrágszíjat belőle, átköti, aztán fölakasztja a falra, és ott is felejti, hogy aztán a finálé után, a nagy hatású teljes elsötétítés alatt még ott bóklásszon a színpadon, és magával vigye a semmilyen további funkcióval nem bíró ruhadarabokat. Ami még ennél is megdöbbentőbb: Nagy Viktor most már önmagától idéz, nem világos, hogy kínjában, mert semmi nem jut az eszébe, vagy mert klasszikusoktól nem szégyen, mindenesetre a lobogtatott piros lepedőket már a Sztárcsinálókban ellőtte, a színpadra oldalról belógatott vashidakat pedig a Wagner-tetralógiában használta. Életműnek kicsit kevés, de a jelek szerint egy Lloyd Webbert ilyesmivel még nem lehet kicsinálni.