Jácint

Ami a zenéhez kell

2002.11.22. 00:00

Programkereső

Különös, mennyire nem egyértelmû, sõt hiányos képzeteink vannak arról, hogy a legújabb kori muzsikának egyik számottevõ jellemzõje a hangzás, a hangminõség, a megszólalás mikéntje.

A hangrögzítés kezdetétõl örök téma, hogy lehet-e az eredeti, élõ elõadást reprodukálni, leképezni a teret és hallószervünket úgy ingerelni, hogy az minél teljesebb megelégedésünkre szolgáljon; például oly módon, hogy a hangszereket, zenekari elhelyezkedésüket és szólamaikat nagy bizonyossággal felismerhessük. A küszöb - gondolhatnánk - ugyan alacsony a fül és az agy közös, adaptív mûködésének köszönhetõen. A hangszer hangja, annak karakterisztikája megtanulható: a Kossuth Rádió Ki nyer má?-jában egy kis Sokolból, fõzés közben is felismerjük mondjuk a Bach cselló-szviteket, viszont azt már nehezebben, hogy ki játszik. Pedig ez csak azért van így, mert sokaknak elegendõ így zenét hallgatni, és különösebb racionális indok nincs is, miért kellene ennél pontosabb hangzáshûségre törekednünk.

Mikor jó 2500 évvel ezelõtt Püthagorasz kifeszített húrjával, a monochorddal kiszámította valamenynyi elképzelhetõ hangköz hosszarányát, vagyis a hangok rezgésszámainak egymáshoz való viszonyát, s megállapította, hogy a terc nem természetes hangköz, ezért azt disszonánsnak, használaton kívülinek tekintették. Majd a XVII. század kezdetén, a tonalitás felbukkanásakor a terc már a legfontosabb hangköznek számított, ennek alapján tudjuk meghatározni többek között, hogy egy hangnem dúr vagy moll - amire aztán a klasszikus összhangzattan épült. Ugyanekkor két szólam öt hang távolságnyira történõ lépegetését, azaz a kvint-párhuzamot tiltani kezdték, mondván, nagyon csúnya. Elnézést a zeneelméleti okfejtésért, de ebbõl a rövid kitérõbõl is látnivaló, hogy ami korábban nem volt elfogadott, hogyan válik egyszerre paradigmává. Ha a ma születõ zenékrõl beszélünk, rögtön hanghordozóban fogalmazunk, elgondolkodunk, hogy az adott zene megvan-e már nekünk, a szerzõk és elõadók is valamelyik közismert hallgatható formátumhoz igazítják a mûvek hosszát. A mai mûforma a CD, nem például a szonáta, a szimfónia vagy a szvit. Körülbelül Stockhausenék óta a komponisták egyre inkább felismerik a hangzás különféle stációit, ebben látják a variálhatóságot. Az új mûvekben egyre kevesebb a hagyományos értelemben használt hangszer, elõtérbe kerülnek az individualista megoldások, a természetbõl kiragadott pillanatok és az elektronika, illetve a digitális technika nyújtotta korlátlan és transzformáló lehetõségek.

Létezik egy szemléletmód, vagy nem is tudom pontosan micsoda, ami a zene jobb megértését hivatott szolgálni; ehhez nyújt segítséget azzal, hogy igyekszik tökélyre fejleszteni azt a technikai hátteret, ami nélkül nem lenne otthoni zenehallgatás, hanem minden egyes zenei hangért a koncerttermekbe kellene járkálni. High End-nek nevezik a kompromisszumok nélküli muzsikaszó-továbbítást, illetve azt a bizonyos minél tökéletesebb hangreprodukálást. A High End-et persze nem a magyar közönségre szabták, egy komolyabb összeállítás ára a luxusautókéival vetekszik. Filozofálgatás a zenérõl ide vagy oda, a zenekedvelõk többségének marad a nyálcsorgatás, a végtelen rondaságukban is méltóságteljes mûszerek utáni epekedés. Évente egyszer ez a többség, most már tizedik alkalommal, elzarándokol a High End Show-ra, viszi magával kedvenc felvételét, és szépen végighallgatja, hogyan is kellene annak szólnia, mi mindent nem vett eddig még észre. Különös élmény, ahogy még a lemezsercegés is értelmet nyer, vagy mi minden tárul fel mondjuk egy korabeli mono Furtwängler VII. szimfóniában. Érdemes figyelni, milyen zenéket hoznak magukkal a látogatók, és gondolkodni azon, miért nem hallunk a hallgató-helyiségekben egyetlen operett- vagy Zámbó Jimmy-felvételt sem. Unalmas mindig a tartalom és forma közös hozadékára hivatkozni, így most inkább fordítva mondom: a forma és az adott keret megtalálja a hozzá való minõséget.