Jácint

"Nagyon megkeményedett az élet"

2002.11.23. 00:00

Programkereső

Hamari Júlia, a világszerte elismert mezzoszoprán nyilatkozik pályájáról és a fiatal tehetségek esélyeiről

- Aktív énekesi pályájának három évtizedét, a legfontosabb szerepeket végigtekintve feltűnik rendhagyó repertoárja. Az operairodalom "örökzöldjei" helyett többet foglalkozott barokk zenével, oratóriumokkal, dalokkal. A körülmények hozták így, vagy saját elhatározásból indult el a kevésbé kitaposott ösvényen?

- Gyerekkoromban Bach zenéjén nevelkedtem, zongoratanulmányaim során is az ő műveit szerettem legjobban, a barokk iránti vonzalmam tehát mélyen gyökerezik. Aztán a Zeneakadémián azt mondták, hogy mivel nincs nagy hangom, sokkal inkább alkalmas vagyok oratóriumokra, dalok előadására, mint operaszerepekre. Huszonhat évesen lehetőségem nyílt arra, hogy Carment énekeljek Carlos Kleiber vezényletével. Ekkor úgy éreztem, megvan bennem a drámai erő egy ilyen szerep megformálásához is, de a produkció előkészítésének időszakában, a próbák során annyi intrika és sérelem ért, hogy sikerült teljesen szétzúzni az önbizalmamat. El is ment a kedvem a színpadtól, s ezután öt évig csak koncerteken énekeltem. Később Rossini-specialistának könyveltek el, lírai, érzékeny szerepeket kaptam, de továbbra is koncerténekesként, illetve a barokk repertoárban, Bach, HŠndel, Purcell műveiben éreztem igazán otthon magam. Most már pontosan tudom, hogy mikor hoztam jó és mikor rossz döntéseket, de nem hibáztatom magam, mert egyedül voltam, nem segített senki, hogy helyesen döntsek.

- 1966-ban, fiatalon ment el Magyarországról, s indult el nyugat-európai, tengerentúli karrierje. Milyen volt a kapcsolata a hazai zeneélettel a szocializmus évtizedeiben, amikor nem nézték jó szemmel a nyugati sikereket?

- Én nem voltam "disszidens", mert ugyan külföldi konzulátusok kezdeményezésére, de mégis legálisan, útlevéllel mentem el Magyarországról. 1990 előtt is rendszeresen, évente többször jöttem haza, és mindig nagyon jól éreztem magam itthon, felszabadultan tudtam énekelni. Ebben különböztem másoktól, akik féltek hazajönni, s ilyenkor mindig görcsösen bizonyítani akartak. Szívem szerint akár végleg visszajöttem volna, mert itthon éltek a szüleim, s akkor még túlságosan naiv, idealista voltam. Sokáig azt hittem, akkor is lehet teljes értékű a pályám, ha Budapesten élek.

- A kilencvenes évek közepén - amikor elbúcsúzott a színpadtól, hogy a tanításnak szentelje magát - feltűnést keltett egy nyilatkozata. Azt mondta, ha a hivatalos magyar zenei élet nem hajlandó tudomást venni önről, a növendékei úgyis visszahozzák Magyarországra. A jóslat beigazolódott, pedig néhányan úgy gondolták, egyszerűen csak megsértődött...

- Valóban volt bennem egyfajta sértettség és keserűség, amikor ezt nyilatkoztam. Sohasem tartoztam azok közé, akik könyökölnek, ráerőszakolják magukat másokra, de akkor úgy éreztem, méltatlanul, indokolatlanul mellőznek, tudomást sem vesznek rólam. Ezért is alakult úgy, hogy nem tudtam elbúcsúzni a magyar közönségtől. Aztán jöttek az újabb és újabb növendékek, köztük Turjányi Miklós, aki egy zeneiskolában megszervezte nekem az első magyarországi kurzust. Az elmúlt két-három évben tartottam mesterkurzust az Óbudai Társaskörben, a Zempléni Művészeti Napokon, a Zeneakadémián, az Operaházban, de Győrött és Szegeden is. Mostanra olyan intenzív lett az itthoni - illetve bécsi és olaszországi - jelenlétem, hogy alig tudom bepótolni az óráimat a stuttgarti zeneművészeti főiskolán, amelynek a professzora vagyok. A növendékeim tehát valóban visszahoztak Magyarországra, s az ő kedvükért mindig szívesen jövök.

- A nemzetközi hírű énekesek közül kevesen alkalmasak, hogy tudásukat, tapasztalatukat átadják az újabb nemzedékeknek. Valami tudat alatti féltékenység is lehet abban, hogy nem szívesen tanítanak. Ön hogyan fedezte fel, hogy van érzéke és kedve a pedagógiai munkához?

- Az éneklés nagyon individuális műfaj, minden az egyénről szól, kevés benne a csapatmunka. Talán ezzel magyarázható, hogy a nagy énekesek - különösen a primadonnák - sokszor eltávolodnak a valóságtól, a hétköznapoktól. Megközelíthetetlenné válnak, s így nem is képesek átadni a tudásukat. Az én esetemben már zeneakadémistaként megmutatkozott, hogy tudok segíteni a kollégáimnak, akik ezt tőlem el is fogadják. Talán az éneklésemben is volt valami olyan belső erő és tisztaság, amiért bizalommal fordultak hozzám, én pedig sohasem féltékenykedtem, sohasem spóroltam azzal, hogy adjak. Ahogyan a színpadon a közönség felé ki tudtam nyílni, ezt éreztem a tanításban. Arra viszont nekem is rá kellett jönnöm, hogy a tanítás önfeladás: ha százhúsz gyerek hangja, gesztusai élnek bennem, nem én vagyok a fontos, hanem ők.

- Az elmúlt években sok-sok tehetséges fiatal énekes pályakezdését, küzdelmeit kísérte figyelemmel. Milyennek látja az új generáció esélyeit az operaszínpadon?

- Hiszek benne, hogy a tehetség, a szép hang, a kulturáltság, a mesterségbeli tudás még ma is fontos értékek, de sajnos mindez önmagában már nem elég. A felgyorsult, modern világ jele, hogy az utóbbi időben egyre fiatalabb énekesekkel találkozhatunk a különböző versenyeken, sőt színpadon is. Emlékszem, amikor én huszonkét-huszonhárom évesen elértem bizonyos eredményeket, szinte "csodagyerekként" kezeltek, ma viszont sajnos az a természetes, hogy tizennyolc évesen már egy énekesnek is el kell kezdenie a karrierjét. Ez azért szomorú, mert az énekesi pályán húsz-huszonöt éves korban még szinte semmi nem dől el, sokaknak csak harmincöt-negyven évesen érik meg, teljesedik ki a hangjuk, de ezt a mai szisztémában az operaházak vezetői egyszerűen nem tudják kivárni, hiába szeretnének ők is érett hangokat hallani a főszerepekben. A másik, viszonylag új jelenség, hogy hatalmas túlkínálat van az opera "piacán": egy-egy próbaéneklésen hatvan-hetven fiatal jelenik meg, akik sokszor embertelen körülmények között igyekeznek jó teljesítményt nyújtani, és elnyerni a szerepet. Szállásra általában nincs pénzük, gyakran a vonatról vagy a repülőgépről esnek be a színházba, ahol nem tudnak átöltözni, rendesen beénekelni, s aztán egy öt-tíz perces próbaéneklés alapján döntenek a sorsukról. Nem csoda, hogy sokan közülük már huszonévesen különböző civilizációs ártalmaktól - allergiától, gyomorsav-túltengéstől - szenvednek. Fel sem tudjuk mérni, hány kivételes tehetség kallódik el ilyen körülmények között. Ez is azt mutatja, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben az énekeseket egyre kevésbé kezelik művészként, s csak az üzleti siker eszközét látják bennük.

- Ennek a folyamatnak része az is, hogy a nyugati operaszínpadokon egyre inkább a látvány a domináns elem, s a rendezők átveszik a hatalmat?

- Az operaházakban mindig voltak diktátorok: korábban inkább a karmesterek zsarnokoskodtak, mostanában a rendezők vették át ezt a dicstelen szerepet. A különbség az, hogy míg a korábbi, diktatórikus dirigensek keze alatt csodálatos énekesek nőttek fel, a rendezők nem tudnak énekest nevelni, legfeljebb felhasználják őket céljaik elérésére. Nem tartom magam konzervatívnak, sőt egyetértek azzal, hogy a modern világ, a tömegmédia hatása valamilyen formában az operaszínpadon is megjelenjen. Nem jó, ha a zenés színház statikus, ha nincs benne élet, mozdulat, gesztus, szín. Mégsem lehet a színpadképet, a vizuális megjelenítést a zene elé helyezni, ha pedig elfogadjuk ezt a sorrendet, akkor azt is tudomásul kell venni, hogy miközben a technika fejlődött, a hangszerek is rengeteget változtak, az énekeseknek viszont ma is az a két hangszalagjuk van, mint több száz évvel ezelőtt, vagyis a tradíció hihetetlenül erős. A rendezés megmutathatja a mai világot, de nem naturalista eszközökkel. Ehhez kell emelkedettség, idealizmus, ami sok rendezőből hiányzik. Egy elhibázott koncepció a szereplőket, a karmestert, a zenekart is demoralizálja, hiszen kinek van kedve olyan előadásban szerepelni, amit úgyis kifütyül a közönség.

- Mi lehet a jó tanács, amit ebben a helyzetben egy mester a tanítványának adhat? Az, hogy alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez, legyen célratörő, próbálja meg legyőzni a többieket, vagy ellenkezőleg: ragaszkodjon a saját belső értékeihez, s vegye tudomásul, ha emiatt esetleg nem lesz sikeres?

- Ez a két végpont, s a kettő között van az igazság. Nagyon megkeményedett az élet, s ezért én is szigorú vagyok a tanítványaimhoz. Nemcsak művészi minőséget, hanem fegyelmezettséget is követelek. Ennél is fontosabb azonban a szeretet, a szabadság, a belső erő. Ezek azok az értékek, amelyek az én pályámat is végigkísérték. Rengeteget voltam egyedül, a fél életemet szállodai szobákban töltöttem, magányosan sétáltam, mégsem törtem meg, mert hiába mondták rám, hogy "a Hamari nehéz eset", soha nem gyűlöltem senkit, nem irigykedtem, és éreztem magamban az erőt, a szabadságot. Ugyanezt tapasztaltam egyik legkedvesebb tanítványomnál, Miklósa Erikánál, aki ellenszélben csinált világkarriert, akiről ugyancsak elmondták, milyen nehéz eset, s aki mégis a saját életét éli, nem hajlandó letérni arról az útról, amin elindult. A másik fontos dolog, hogy az éneklést nem lehet félvállról venni: aki ezt a pályát választja, annak ez a döntés az egész életét meghatározza, és sokszor nagyon komoly áldozatokkal jár. Vannak kivételek, akik isznak, cigarettáznak, nem kímélik a hangjukat, és mégis fantasztikusak a színpadon, de ez nagyon ritka. A többieknek nagy szükségük van arra a bizonyos belső erőre, amiről beszéltem.