Eufrozina, Kende

A mindenki számára szerethető opera

2002.11.29. 00:00

Programkereső

A Magyar Állami Operaházban szombaton ismét színre került az elmúlt évtized egyik legnagyobb sikert aratott, ötven előadást megért magyar operája, Vajda János műve, a Thomas Mann kisregénye alapján készült Mario és a varázsló. A Békés András rendezte egyfelvonásost december elején még háromszor láthatja a közönség a C’est la guerre-rel egy előadásban. A komponista középgeneráció egyik legkiválóbb reprezentánsát, a szép zenék, közönségbarát darabok alkotóját, Vajda Jánost új művekről és a tradíciók ápolásáról is kérdeztük.

Hét évvel ezelőtt láthatta utoljára a hazai közönség első nagy sikerű operáját, a Mario és a varázslót. A hét végétől felújítva visszakerült az Operaház repertoárjára a darab, amely az 1988-as premier óta ötven előadást ért meg. A jó téma kiválasztása mennyire segíti a jó darab megszületését?
– Nagyon sokat számít a téma, de szerintem mindenből lehet jó operát írni. Akad olyan téma, amely első hallásra nem tűnik ideálisnak, mégis van zeneszerző, akit megragad. Sok múlik a dramaturgián. Az átélhető szerepek sokat lendítenek a dolgon. A legfontosabb kérdés, hogy a zene tud-e érdekelni, hogy el tud-e emelkedni. Ha a zene leköt, az sem baj, ha éppen nem értem, mit énekelnek.
– Sokáig dolgozott a Mario zenéjén?
– Már 1979-ben foglalkoztam vele. Egy jó részével elkészültem, amikor félretettem, mert felmerült egy zenei probléma, amelyen nem tudtam túljutni. Végül is nem volt előre átgondolt koncepcióm, azt később húztam rá az egészre, mikor a dolgok kezdtek összeállni szinte maguktól. A kulcs az volt, amikor rájöttem, hogy egy valódi tánczenét kell komponáljak. Világossá vált, hogy az egész szituációt ellenpontozni lehet azzal: ha minél durvábban bánik a varázsló az emberekkel, annál behízelgőbb, szerethetőbb a zene. Ezzel a zenei megoldással egyben az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a közönség számára egyértelműbb, fogyaszthatóbb lett a muzsika. Ugyanakkor dupla fenekű, áttételesebbé is vált a történet.
– Ön egyike legtermékenyebb szerzőinknek. Hozzá minden műfajban szívesen alkot. Milyen az „alkotói műhelye”?
– Napi rendszerességgel írok, hajnaltól délig. Ha nagyon benne vagyok, délután folytatom. Ami a műfajokat illeti, pár éve még voltak fehér foltjaim. Főleg vokális műveket – köztük dalokat, rengeteg kórusdarabot – írtam, hangszeres kamarazenét alig. A kilencvenes évek közepétől kezdtem magam rászoktatni az instrumentális művekre: sorban születtek a vonósnégyesek, szonáták, duók. Ma azzal konfrontálódom, hogy rengeteg nehezen előadható kórusművet szereztem korábban. Jó lenne változtatni ezen, hogy többek számára előadhatók legyenek a darabjaim. Most ismét dalokon dolgozom, mellette új operámat írom Csokonai Karnyónéja alapján. Kétfelvonásos mű lesz, az első részen már túl vagyok.
– A napi rendszerességre, amit ön hozott szóba, „tisztes” polgári hivatása is rászorítja…
– Húsz éve is elmúlt, hogy a Zeneakadémián tanítok. Először tanársegédi feladatokat kaptam Petrovics Emil mellett. Akkoriban prozódiát tanítottam és kötelező zeneszerzést orgonistáknak. A nyolcvanas évek végén kaptam az első osztályomat. Egy ideje már csak a zeneszerzés főtárgy tanára vagyok.
– Mit lehet komponálásból megtanítani?
– A stílusokat, a kötelező gyakorlatokat, amelyeket közmegegyezéssel kontrollálni lehet. Műveket elemzünk együtt, de a növendékek maguk is írnak darabokat Mozart vagy Bach modorában. Van, aki vitatja ennek a módszernek az alapvető fontosságát. Én ragaszkodom e metódushoz, akkor is, ha ez egyre kevésbé divat ma Európában, hát még az Egyesült Államokban. A stílusok ismerete egy olyan alap, amelyre építeni lehet. A hagyomány, ha élő és nem valami múzeumi dolog, jó kiindulási pont, megszülethet belőle valami új. Szerintem egy akadémia – jellegénél fogva – alapvetően konzervatív, azaz az értékek tisztelője, őrzője, és nem a pillanatot kínálja. Reménykedem, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás igyekezete közben nem feledkezünk el a közép-európai és a magyar hagyományokról, mindarról, ami az oktatásunkban jó és pozitív eredmény volt. Komolyan tartok az uniformizálódástól. Mindez persze rajtunk, rajtam is múlik. Nem tudom, én tudok-e nyújtani annyit a növendékeimnek, hogy megérje az óráimat látogatni. Nekem biztosan sokat jelent az órákra bejárni, mert igényességet, naprakészséget vár el tőlem a tanítás.
– Tavasszal a Pesti Vigadóban a Budapesti Csellóegyüttes előadásában hallottam egy művét, amelyet a fiatalon elhunyt Togobickij Viktor motívumára komponált. Azóta foglalkoztat a kérdés: milyen kár, hogy a mai szerzők csak egy szűk réteghez jutnak el. Az embereknek, akik elutasítják a kortárs muzsikát, fogalmuk sincs arról, milyen szép, abszolút befogadható zenék születnek…
– Az említett darabnak az a története, hogy Viktornak kottapapírt vittem a kórházba. Dolgozni akkor már nem tudott, de felírt négy hangot egy hegedűverseny számára. E hangok nyomán komponáltam meg a művet.
– … amit, tanúsíthatom, a publikum nagy lelkesedéssel fogadott. Jó lenne, ha mások is közönségbarát muzsikát vinnének a koncerttermekbe…
– A több szinten fogyasztható zenében hiszek. Az én ideálom olyan mű, amelynek több rétege van. Egyfelől örömet jelent annak, aki csak a felületet hallja-éli meg. Másfelől élményt ad annak, akinek a műveltsége, adottsága, tájékozottsága lehetővé teszi, hogy egy mű második, harmadik rétegét is felfedezze.
– Milyennek látja a hivatása társadalmi megítélését? A kérdés majdhogynem költői…
– Nyilván marginális tevékenységnek számít, de ez korábban is így lehetett. Az önálló zeneszerző mint státus a múlté, de miközben dolgozom, hála istennek, nem erre gondolok, és az ellenkezőjében hiszek.