Hedvig

Kobajasi hazajött

2002.11.29. 00:00

Programkereső

Az egykori vezető karmester volt a nemzeti filharmonikusok vendége Kobajasi Ken-Icsiró több mint negyedszázada robbant be a magyar zenei életbe, amikor az 1974-es - akkor első ízben megrendezett - televíziós karmesterversenyen nyújtott produkciójával nemcsak az első díjat nyerte el, hanem a hazai közönség azóta sem szűnő szeretetét is.

A japán dirigens - Ferencsik János örökébe lépve - 1987-től egy évtizeden át az Állami Hangversenyzenekar (a mai Nemzeti Filharmonikus Zenekar - NFZ) vezető karmestereként a hazai koncertélet meghatározó művészegyéniségévé vált. (Az együttesnek ma is tiszteletbeli elnök-karnagya.) A jelenleg a Japán Filharmonikusok élén álló karmester nemrég néhány hangverseny erejéig ismét visszatért egykori zenekarának pulpitusára: mi több, vendégeskedésének utolsó két koncertjén nemcsak neki, hanem zongoraművész lányának, Kobajasi Ajanónak is tapsolhatott a budapesti és a győri közönség. Ahogy várható volt, a japán karmestert ma is óriási ünnepléssel fogadták. Kobajasi Ken-Icsirót "hazajöveteléről" kérdeztük.

- Az NFZ tagjai és a hazai közönség ma is a régi rajongással övezi: a próbák és koncertek alatt szinte tapintható az önt körülvevő lelkes odaadás. Milyen érzésekkel állt újból egykori zenekara és a magyar közönség elé?

- Magyarországra jönni, Magyarországon élni és dolgozni mindig kivételes élmény számomra. Az elmúlt évtizedek folyamán rengeteget kaptam a magyar muzsikusoktól: túlzás nélkül állíthatom, hogy művészi értelemben itt születtem. A filharmonikusoknál nagyszerű muzsikusok ülnek a pultok mögött, ezt a zenekart nem "dirigálni" kell, hanem együtt lélegezni velük és a zenével.

A mai világban sokszor túl sok elismerés jut a karmesternek, és túl kevés a zenekarnak. Néha szeretnék láthatatlanná válni, hogy a közönség észrevegye: a zenekar az, ami szól, ők az igazán fontosak. Kocsisék elmélyült munkájának és a muzsikusok felkészültségének köszönhetően lehetőségem volt arra, hogy szabadon kísérletezzek a próbák folyamán, s a zenekar tagjai csodálatos társnak bizonyultak ebben a közös felfedezésben. A közönség felfokozott várakozása pedig döntően fontos motivációt jelent mind a zenekar, mind a karmester számára, hiszen az igazi zenei csodák csak akkor születhetnek meg, ha mindenki teljes odaadással játszik, s szinte vibrál a levegő a koncertteremben.

- Milyen benyomást tett önre a mostani Nemzeti Filharmonikus Zenekar az öt évvel ezelőtti Állami Hangversenyzenekarral összehasonlítva?

- Legutóbb két éve dirigáltam a zenekart, amikor Kocsis Zoltán főzeneigazgató elképzelései és lelkiismeretes munkája még nem nagyon hozhatták meg az eredményüket. Mostani tapasztalataim alapján azonban az azóta eltelt időszakról s a zenekar jelenlegi színvonaláról csak a legnagyobb elismeréssel lehet beszélni: Kocsis, a fiatal Hamar Zsolt és a munkájukat segítő csapat többi tagja kiváló munkát végzett és végez. Persze ez az együttes mindig is magas színvonalat és egy komoly zenekari tradíciót képviselt, a mostani színvonal alapjai már akkor megvoltak, amikor én kerültem a zenekar élére. Az elmúlt öt évben azonban a régi erények mellé újabbak társultak: a megnövekedett próbaszámnak köszönhetően sokkal kidolgozottabbá, pontosabbá vált a zenekar játéka. Egyszóval: még nagyobb élvezet volt újra velük dolgozni, mint két évvel ezelőtt...

- ...és mint saját zenekarával?

- A NFZ-t és a Japán Filharmonikusokat egyszerűen képtelenség összevetni, mert a két együttes teljesen más hagyományt és zenei irányt képvisel. Mind a két zenekarnak megvannak az erős oldalai, de a különbségek sokkal alapvetőbbek, mintsem hogy értékelven összehasonlíthatóak lennének - de éppen ez a szép, nem kell minden zenekarnak egyformának lennie.

- Idén tavasszal egy japán karmester, Macunuma Tosihiko diadalmaskodott azon a televíziós karmesterversenyen, amely annak idején az ön magyarországi pályáját is elindította. Lehet, hogy egyszer ő is Kobajasi "sorsára" jut?

- A versenyek - bár természetes és szükséges velejárói egy induló muzsikus-pályának - egyátalán nem meghatározóak egy művészegyéniség kibontakozásának szempontjából. Ezt a szakmát egy életen át kell tanulni, a fiatalos hév, a precíz ütéstechnika csak a belépőjegy: olyan emberi tulajdonságokat, művészi tapasztalatokat kell összegyűjteni, felhalmozni, amelyekhez évek munkája, odafigyelése kell. Magam is a muzsika iskolapadjába ülök be mindennnap.