Orsolya

"Nem akarok olcsó sikert"

2002.11.30. 00:00

Programkereső

Pénteken mutatták be a Budapesti Operett Színházban a Kánkán című musicalt, amelynek főszerepét Szulák Andrea játssza. A művésznő úgy véli, a színházba járó közönség, a szakma akkor fogja egyértelműen elfogadni őt, ha több van benne, mint Szulák Andi mint táncdalénekesnő, dizőz és műsorvezető.

A vendéglátóiparban kezdett fellépni, az nagy iskola. A bárba, az étterembe nem feltétlenül a fellépőkért mennek a vendégek. Ha éneklésével eléri, hogy egy férfi a barátnője lábáról leveszi a kezét, akkor már sikere van...
Sokkal nehezebb ötven-hetven ember előtt igazinak lenni, mint egy sportcsarnokban tizenötezer nézőnek, kétszáz méter távolságról. Megdöbbentő érzés, amikor tizenötezren felhördülnek és megtapsolnak, de számomra sokkal izgalmasabb, amikor a karnyújtásnyira ülő vendégnek látom a mosolyt, a könnyet a szemében. Sokan azt gondolják, a vendéglátózás rettenetesen mondén, romlott, erkölcstelen világ, de gyakran egyenesebb és őszintébb, mint a civilek világa. A prostituáltról tudható, hogy prostituált, a vendégről, hogy vendég.

Olvastam, hogy amikor Amszterdamban lépett fel, akkor azt érezte, de jó lenne, ugyanezt, Pesten a Moulin Rouge-ban csinálni. Amikor pedig már ott volt, akkor az operettszínházba vágyott. Fokozatosan küzdötte föl magát, vagy ez a véletlenek sorozata?
Nincsenek véletlenek. Kicsi gyerekszereplőként az Operaházban és az Erkel Színházban magamba szívtam a színpadi levegőt. Ez életre szóló "oltás" volt. Például a Porgy és Bessben azokat a muzsikákat, amelyeket a mai napig énekelek, már kisgyerekként tudtam. Ezt az ember viszi magával. Akartam én keramikus és mindenféle más lenni, csak az nem, ami számomra eleve elrendeltetett.

Láttam a Béke Orfeumban. Vad volt, elementáris és kicsit közönséges...
Hogyne. Mitől lettem volna más? Úrinők ugrabugráljanak a éjszakában, neccharisnyában? Sokakban annyi marad ebből az időszakból belőlem, hogy mélyen dekoltált ruhában, és neccharisnyában énekeltem, de hogy mit és hogyan, arra már nem emlékeznek. A magyar emberek egyébként is hajlamosak arra, hogy a szemükkel "hallgatnak" zenét. Szerintem a világon annyi alkalmatlan ember, mint Magyarországon, nem állt még színpadra. Ezt a kijelentésemet vállalom. Vannak, akik gyönyörűen néznek ki, nagyon dekoratívak, de emberiség elleni bűntett, hogy énekelni hagyják őket.

Ma már a keverőpulton a semmiből is lehet valamit "kotyvasztani"...
Ezt kikérem magamnak azok nevében, akik az éneklésre nagyon sokat rátettek az életükből.

Míg más a színészetre tett sokat, és esetleg azt mondhatja - mondják is többen -, hogy ön nem színésznő, hogy jön ahhoz, hogy mások kenyerét vegye el a színpadon?
Ezt nekem nem akkor mondták, amikor a színészi pályám elindult, hanem, amikor iszonyatos nagy sikerem lett. Megkaptam, hogy mégis mit képzelek?

És mit képzelt, amikor fölkérték a Hotel Mentolban való szereplésre?
Nem képzeltem magam színésznőnek. Azt képzeltem, hogy ez egy musical, amelyben otthonosan mozgok, ismerem Fenyő Miklós zenéjét, mert turnéztam vele. Azt gondoltam, hogy ez nem testidegen feladat, nem is főszerepről volt szó, hanem mellékszerepről. Vállalható, mértéktartó dolognak véltem. Egyébként pedig bocsánatot kérek, nem én vagyok az egyetlen olyan művész, akinek nincs színészi diplomája, mégis játszik. A színészet és az éneklés nem ellentétes művészeti ág. Mindkettő előadó-művészet.

Hiába kapott mellékszerepet a Hotel Mentolban, az előadás önről kezdett szólni. A produkciót a szakma egy része borzasztóan utálta, mert azt gondolta, ez nem színdarab, nem előadás, hanem koncert, amihez ki kellett volna bérelni egy sportcsarnokot. De az tény, hogy átütő volt a siker, és amit ön csinált, az szinte "felrobbant". Ettől kezdve bekerült a színházi világba.
Azért bizarr, amiről most beszélünk, mert olyan sok színész készített már lemezt, koncertezik és tart zenés önálló esteket az országban, akiknek azért én is szívesen föltenném a kérdést, hogy ezt hogy képzelik?

De most hadd kérdezzem én, milyen volt, amikor kiderült, hogy önnek van a legnagyobb sikere? Nyilván akadtak a meghajlásnál olyanok, akik rosszallóan néztek.
A sikereim mellé az egész életemben odaállt valamilyen veszteségérzés, soha nem tudtam kiélvezni a sikereket. Amikor a Mentolban hirtelen nagy sikerem lett, azt gondoltam, hogy ez most rendben van, azok, akik eljöttek, bírnak engem, de nyilván sokan utálnak is. Meg különben is, ez nem perspektíva. Ebből nem megyünk nyugdíjba, mindig ezt szoktam mondani. Ezért azok a fanyalgó kollégák, kolléganők, akik a tapsrendben savanyúan néztek rám, nem voltak igazán hatással a pszichémre. Annál inkább hatással volt viszont, hogy ezzel az őrült sikerrel párhuzamosan, tönkrement a magánéletem. Nem hiszem, hogy egyértelműen ennek a sikernek tudható be, de belejátszott. Nem tudtam felhőtlenül örülni, hogy ünnepelnek, mert a másik pillanatban vérzett a szívem, hogy most megy tönkre az életem. Aztán amikor Korcsmáros György fölkért a győri Hello Dollyra, egy picit én is úgy éreztem, hogy magasra raktam a lécet.

Erre már igazán nem lehetett azt mondani, hogy nem főszerep.
Innentől kezdve már nem úgy kell szerepelnem, mint egy táncdalénekesnőnek, hanem úgy, mint egy színésznőnek, akire nem véletlenül osztották a feladatot. Őrületes teher volt. Telt házzal nyomtunk ötven előadást. Büszke vagyok rá. Ma már máshogy játszanám Dollyt, nagyobb a szintézis, mint az ösztön. Kupálódom "kifelé".

Biztos hogy ez jó?
A természetemet, a temperamentumomat, a habitusomat sose fogom kinőni. De azért szégyellném magam, ha nem csiszolódnék. Mert
akkor fölöslegesen adtak nekem többen is esélyt.

Ahogy így beszélgetünk, töprengő, meggondolt nőnek tűnik, a színpadon pedig, vaskosnak, "töménynek", időnként soknak hat. A magánemberi lényéből miért jön át kevés a színpadon?
Nézze meg a Kánkánt, hátha átjön.

Az a valódi énje, amit itt a presszóban látok?
Sokat változtam. De arra, hogy ez kiderüljön, nagy szükség nem volt a színpadon. Hiszen a Funny Girl karaktere egy már majdnem ellenszenves nő a maga erőszakosságával, belemenősségével, korlátok nélküliségével. Nem volt rutinom, hogyan lehet ellenpontozni ezt a "sokságot". Ha már túl az ötvenedik előadáson megnézné a produkciót, észre venné a változást. Valószínű, hogy ezeket a dolgokat vette észre Böhm György rendező, meg az igazgató úr is, és most ezeket a tulajdonságaimat megpróbálják kicsiholni. Ez is elég sok lesz és tömény, mert a kosztümjeim felérnek egy szexuális zaklatással. És erre még "rápakoljuk", hogy akit játszom, párizsi mosónőből kikupálódott mulatótulajdonosnő. De szeretném, ha ez a szerepem kicsit "kolorizáltabb" lenne, mint az előzőek.

Az eddigi alakításai, miközben erősek voltak, eléggé egyszínűeknek is tűntek...
Ebben vagyok jó. Ha cizellált drámai színésznőt akartak volna, mást hívnak. Csak lehet, hogy őt nem ismeri a közönség, és ember nem vesz rá jegyet. Sok remek színésznő van, akik isteniek lettek volna ezekben a szerepekben.

Akik önt megszerették, nem azt várják el, amilyennek idáig látták? Erre a tévézés még rátehet egy lapáttal, hiszen a képernyőn a nézők megszoknak egy "figurát", és már azt is rossz néven veszik, ha máshogy fésüli a haját.
Nem kívánok beidegződéseknek megfelelni. Nem akarok olcsó sikert.

De médiasztár, akinek meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak. Akkor vesznek önre jegyet, ha a képernyőn is látják.
Talán egy idő után azért is vesznek rám jegyet, mert szerettek valamelyik szerepemben. Ma már azt gondolom, hogy nem szabad csak magamat adnom a színpadon. Nem akarok olyan népszerű magyar színésznők csapdájába beleesni, akik mindig ugyanolyanok. Szeretjük őket, de unalmasak. Nem akarok hazudni magamnak, hogy kaméleon vagyok. Akkor fog engem a kritikus társadalom, a színházba járó közönség és a szakma elfogadni, ha be tudom bizonyítani, hogy több van bennem, mint Szulák Andi, mint táncdalénekesnő, dizőz, műsorvezető. Megváltozott az életem attól, hogy komolyan vettek az operettszínházban. Már nem zabálok. Alkoholt iszom, de annyira nem jellemzően, hogy nem árthat a kinézetemnek. Nem éjszakázom.

Csak nem lett disztingvált polgár?
Nem lettem az, csak megjött az eszem. Vigyázok magamra, mert tudom, hogy még jönnek szerepek. Kell, hogy jöjjenek, mert most ezért élek.

Már nyilván nem akar visszamenni a popszakmába, nincs mese, színésznőnek számít.
Bőgni fogok, de elmúlik. Mindenhol olvasható olyan történet, hogy a színpadon hal meg valaki, vagy a színpadon éri a halálhíre annak, akit a legjobban szeret. Ez velem a legotrombább módon, de megtörtént. Funny Girl-előadásunk volt aznap, amikor közölték velem, köszönjek el az anyámtól, mert lehet, hogy már nem várja meg a produkció végét. Úgy játszottam végig az előadást, hogy a pillanatot is tudtam - Margitai Ági észre is vette rajtam -, hogy mikor ment el az anyám. Az érzést, hogy totálisan egyedül maradni, de úgy, hogy mégsem vagy egyedül, azt nekem a színház adta meg. Ezek után nem jöhet se férfi, se semmi, ami ennyire helyre tudna billenteni, amikor szarban vagyok. Akkor olyat kaptam vissza az előadástól, a közönségtől, hogy utána nem döglöttem bele. Egyébként valószínűleg beledöglöm, mert nagyon anyás voltam. Túléltem. És most itt ülünk és olyan dolgokról beszélgetünk, amikről négyévesen, amikor betotyogtam az Erkel Színházba, tudtam, hogy ez lesz a sorsom. Hiába voltak a mellékutak, mind csak azért volt, hogy egyszer majd nagyon jó legyek a színpadon.