Magdolna

A Kánkán is csomó

2002.12.03. 00:00

Programkereső

Utólag már kissé nevetségesnek látszik, de az idei évad zenés bemutatói közül a Kánkánt hittem az egyik legígéretesebbnek. Hiánypótlás, hiszen Cole Porter musicaljei közül nálunk csak a Csókolj meg Katám ismerős mindenkinek. Pedig a Kánkán is nézhető, játszandó, a kotta tele van világslágerekkel (kettőt még egyéb Porter-musicalekből hozzá is adtak a mostani bemutatóra), ehhez jön még a zeneszerzői bravúr, hogy Porter annyira eltanulta a francia stílust, hogy a Kánkánnak legalább két számáról, a C’est magnifique-ről és a címadó dalról is azt hiheti a nagyközönség: eredeti, francia zene. Nem tud annyit romlani egy csaknem ötvenéves Broadway-legenda az úton, amíg Budapestre ér, hogy ne lehessen megsejteni benne a szerző nagyságát, a zenés szórakoztatás nagy idejét, a musical (egyik) aranykorát.

Ez körülbelül igaz is, megsejteni mindent lehet. A bemutatónak mégis elsősorban helyi érdekű előnyei vannak, például a magam részéről először láttam Csonka Andrást igazán jónak: vagy a szemem káprázott egész este, vagy tényleg ügyesen hozta a flegmatikus figurát, amit szereposztáskor neki szántak. Még fontosabb, hogy az Operett színeiben évadok óta vegetáló Földes Tamás végre rendes szerepet kapott a színházában, és rögtön ki is nyílt, nagyon erős karaktert formált, hozta a formáját. Szívesen lelkendeznék tovább, de nem hagynak. A Kánkán már az első perctől (ha a nyitányt nem számítjuk, vagy ha igen, akkor a másodiktól) mutatja a hiányosságait, illetve nem a maga hiányosságait, hanem a hazai zenés színház súlyos helyzetét. Valami mindig hiányzik. A férfikarból például a tánc- és énektudás.

Az a kellemetlen, hogy a sok kis és nagyobb hiány végül összeadódik. Tehát nem az a helyzet, hogy itt van Szulák Andrea, aki most már egészen biztosan megáll a színpadon, kicsit még kapkod a szöveggel, de ez talán csak premierláz, aztán ott van Szendy Szilvi, aki helyes meg ügyes, ha jobban tudna táncolni, akkor nagyobb súlya is lenne, tehát a két női főszerep hajszál híján megvan, hanem a két hajszál egymás mellett már szakadék, már nincs centruma az előadásnak, nincsenek nők, akik körül zajlanának az események. Szulák Andreánál ez a kapkodás talán nem is lenne súlyos, ha cserébe igazán jól énekelne, de csak a hangja igazán jó, a stílust voltaképpen nem találja, a legnagyobb számokat is unalmasan adja elő.

Hasonló a probléma Csere Lászlónál. A színház egyik oszlopa, hosszúlábú táncoskomikus, de most nem táncoltatják annyit, csak a testalkatára, erre a melankolikus eleganciára alapoznak. Az ötlet használhatónak is látszik, de elvérzik, ha a dalok nincsenek rendesen megformálva. Gondolom, nem mentség, ha hozzáteszem, hogy neki hangja sincsen sok.

Nehéz pontosan megtalálni az ördögöt az előadásban, mert lehet, hogy nem is a részletekben rejlik, hanem az egészben. Minden vontatottan és nehézkesen zajlik, a darab hosszadalmas bírósági tárgyalással indul, és hosszadalmas tárgyalással zárul. Már majdnem vége mindennek, amikor leül a háztetőn beszélgetni a főhős és főhősnő, csak ülnek, beszélnek, és az ember kezdi azt hinni, hogy ennek már soha nincsen vége, ezek hajnalig eltársalognak ott a háztetőn. Rossz a ritmus. De ugyanakkor nem ülnek bizonyos poénok sem. Szegény meztelen nő, akinek nem tudtam megjegyezni a nevét, pedig megnéztem, kétszer is széttárja magán áttetsző fátyolát, de alapjában véve nem derül ki, hogy miért. Ez így önmagában már nem ügy, erre nem fognak tódulni. Uhrik Dóra, aki egyébként prózában gond nélkül hozza a satrafát, fölhúzza a szoknyáját, hogy fiatalkoromban a kánkánt így táncoltuk. És tényleg lenyűgöző, amilyen magasra emeli a lábát, csak talán a közönség nem veszi a lapot, hogy hiszen ő a Pécsi Balett prímabalerinája volt, a Lány A csodálatos mandarinból, így aztán nem jön be a nyíltszíni taps, csak egy sovány néni ugrabugrál a színpad közepén. Elfogadom, hogy itt nincs lehetőség a próbajátszásokra, nem lehet megnézni, hogy mi az, ami bejön, hol nevetnek, és hol kell javítani, de akkor olyan rendező kell, aki maga is tudja, érzi, kitalálja, hogy mit kíván a magyar nemzet. Itt viszont Böhm György az utolsó meghajló.