Cecília

A csend meghosszabbítása

2003.01.17. 00:00

Programkereső

Lovász Irén énekművész a zene határtalanságáról

Szindbád, az örök utazó korokon, földrészeken át bolyongva elért Moldvába, Zengővárkonyba, és a Balaton mellett is megpihent. Utazásain elkísérte Lovász Irén és a Makám együttes. A Szindbád című új gyereklemezről a legkülönfélébb hangulatokat is érzékenyen megszólaltató énekművésszel beszélgettünk, akinek meditatív, improvizatív muzsikájával nemrég a Közép-Európa Táncszínházban is megismerkedhetett a közönség. Ott Lőrinszky Attila bőgőssel együtt lépett fel az Elemek című esten.

A hegedű és a gitár mellett különleges hangszerekkel, a kavallal, az uduval az együttes a Szindbádban sajátos zenei szintézist hozott létre, melynek egyik legfontosabb eleme az ének. A tavalyi, 9 kolinda című Makám-Lovász Irén-album után miért fordultak a gyerekek felé?

 
 
 

 
 
 

 
 
 

Régóta kérnek már tőlem ilyen lemezt - mondja Lovász Irén. - Gyermekeinknek nagy szükségük van jó zenére. Úgy éreztem, hogy ezt a muzsikát most tudom igazán szívből csinálni. Háromgyermekes anyaként értem meg a feladatra. Mai városi gyerekeknek szóló zene ez, melynek dallamvilága a magyar népdalokét idézi, de az együttesre jellemző keleties hangzás is megtalálható benne. Krulik Zoltán komponálta a dalokat és írta a kedves szövegeket. A Makámmal 1997 óta muzsikálunk együtt, 1999-ben énekeltem először Skanzen című közös albumunkon.

Első önálló lemezére, az 1995-ben megjelent Világfára magyar archaikus népdalokat válogatott. Énekelt Snétberger Ferenc Obsession című albumán, Kónya István lantossal magyar reneszánsz dalokat szólaltatott meg. A magyar népdal ősi rétegeinek bemutatásától e kitérők után miként jutott el az improvizatív muzsikáig?

Különös emberi és zenei találkozás volt ez Lőrinszky Attila nagybőgőművésszel. Ennek első állomása lett az Isten sohase siet és sohase késik című est. Lőrinszky Attila Szabados György zenekarából indult, amely igen fontos műhelye volt a magyar dzsesszéletnek. Együttmuzsikálásunkban reményeim szerint a zene antropológiai lényegét találjuk meg, a muzsika felszabadító erejét, ami túl van minden szabályon és műfajon: összeköti a földet az éggel, az embert a mindenséggel. Elhelyezi az embert a világban.

Hogyan fogadja e sajátos muzsikát a publikum?

 
 
 

 
 
 

 
 
 

Jól. Pedig nem nagyon volt példa arra, hogy egy nagybőgő szólóhangszer legyen, s csupán egy szál énekhang álljon mellette, egyenrangú társként. Attila még nem dolgozott emberi hanggal. Én is sokáig kerestem azt a kíséretet, amelynek segítségével ki tudom fejezni magam, és hangszerként tudom használni a hangszálaimat. Zenénket terapikus muzsikának is nevezik. Kultúrák feletti világok törnek fel belőlünk. Mély emberi, közös élmények sejlenek fel bennünk. Az Elemekkel nem a természetet akarjuk megfesteni, hanem az emberben jelen levő földet és vizet, levegőt és tüzet próbáljuk felszínre hozni. Ha az ember megtalálja önmagában a természet elemeit, akkor nem érzi magát annyira egyedül a világban. Ma ezrek szenvednek depresszióban, hiszen elvesztették kapcsolatukat a természettel. Azok a népek, amelyek természetes kölcsönhatásban élnek az őket körülvevő világgal, nem is ismerik ezt a betegséget. Ha felfogjuk, hogy a mindenség részei vagyunk, és a természet elemei bennünk is megtalálhatók, könnyebb és szebb az életünk. Csak meg kell hallanunk a bennünk levő hangokat.

Tudományos kutatóként kandidátusi disszertációját az archaikus népi imádságokból kiindulva a szakrális kommunikációról írta. Van ennek köze előadóművészetéhez?

Bár hangszerként használom a hangomat, és nem mondok szövegeket, a zenénkben időnként fel-felsejlik egy-egy magyar népdal vagy népi imádság részlete. A mi muzsikánk nem programzene. Nem akar irányítani. Mi elengedjük magunktól a hangokat, és mindenki azt kezd velük, amit akar.

Ezzel az előadásmóddal nem teszi magát túlságosan pőrévé?

Az őszinteségért hálásak az emberek: őszinteséggel felelnek. Egy operaénekes barátom mondta, irigyli tőlem a szabadságot, hogy a hangommal bármit megtehetek. Őt köti a librettó, a cselekmény, a karmester, a díszlet és sok egyéb. Egy kritikusom szerint dekonstruálom a zenét: visszaépítem a dalok ősi építőköveit, és ezáltal önmagammá leszek. Anyanyelvem a magyar népdal, és ha van rá lehetőségem, tehetségem, hogy építkezzek belőle, akkor talán ez feladatom is.

A morva Teagrass nevű együttessel Wide is the Danube címmel készítettek közös CD-t, egy észt kortárs zenésszel, Peter Vähivel pedig Supreme Silence címmel meditatív, szanszkrit muzsikán alapuló hanganyagot adtak ki.

Érezzük közös gyökereinket. S bár zenéink igen messze állnak egymástól, mégis sok ponton tudunk kapcsolódni. Amit most csinálok, ez az elmélyülés voltaképpen már az észt lemezen is megjelent. A gregorián hagyomány pedig, amire az Elemek utolsó tétele épül, már felbukkant a 9 kolindában.

"Most valami népdalon és szövegen túlit keresek" - vallotta egy évvel ezelőtt. Hol tart most ezen az úton?

Továbbra is hiszem, a művészettel a megjelenő szabadságvágynak teret kell adni, hogy kitágítsa a határokat, nyitogassa a fellegajtót. Semmiféle különleges hangképzési technikát nem alkalmazok. Hangjaimat sokan a lapp, a tuvai, az indiai népzenéhez hasonlítják. Kétségtelen, hogy tanulmányoztam a lapp népzenét, és sokat hallgattam különféle keleti népek dalait, éneklési módját, amellett, hogy gyűjtöttem Moldvában magyar népzenét. A mélységek és magasságok, amik feltörnek a hangomból, nem éneklési technikának köszönhetők. Csak úgy jönnek. Én csupán médium vagyok. Az emberi hang különleges adomány, mindenkinek a sajátja. A népzenének és a népdalnak pedig az a legnagyobb ereje, hogy mindenkié. Nagy baj, hogy egyre kevésbé élünk vele. Másokat hallgatunk, miközben bennünk szunnyad a tehetség. Sajnos a kevesek, a sztárok privilégiumává tették az éneket, és passzív fogyasztókká a közönséget. Nem a nosztalgia, hanem az örök emberi mellett való felszólamlás igénye beszél belőlem. Nemcsak az otthonokban, hanem a cipőboltban, a metróaluljáróban, a bevásárlóközpontokban is szól a kereskedelmi rádiókból az idegen zene, melynek állandó és hívatlan jelenlétét akusztikus szennyeződésnek nevezném. Folyamatos rohanást és tempót diktál a média. A gyerekfilmek is teljesen klipszerűek lettek: gyors vágásokkal, vibrálással teli rajzfilmek születnek. Az emberek félnek a csendtől, és nem hallják meg a belső hangjukat. Idáig jutottunk. Semmi nincs, ami megálljt parancsolna. Pedig szép lassan visszatalálhatnánk a csendességhez. A jó zenét én a csend meghosszabbításának nevezem. Miért ne találhatnánk meg újra a saját hangunkat, mely belső csendességünkből, a lelkünkből szól?