Sámuel, Hajna

Földes Andor újrafelfedezése

2003.01.20. 00:00

Programkereső

Nincs rá igazi magyarázat, hogy miért vált az 1992-ben elhunyt Földes a magyar zenei köztudat oly méltatlanul kevéssé ismert előadójává. Nem kétséges, komoly adósságunk van Földes zongoraművészi, zeneszerzői örökségével szemben egyaránt. Persze ez fordítva is igaz: a Hungaroton tavalyi Földes-lemeze kitűnő nyitánya lehet egy újrafelfedezésnek.
05834a1c-a7fc-4b56-a552-69b4f0c681a9

Az 1913-ban született zeneszerző-zongoraművész Földes Andor pályájára az a két muzsikus volt leginkább meghatározó hatással, akiket az azóta eltelt hét-nyolc évtized múltán is a kor legnagyobb magyar pianista-zenszerzőinek tartunk: Dohnányi és Bartók. Előbbitől a Zeneakadémián – a kor egyik legkitűnőbb zongora-mesteriskoláján – a szakma minden csínját-bínját, a fölényes hangszertudást leshette el, utóbbi pedig már tizenéves korától kezdve a legfontosabb emberi-művészi példaképpé vált számára. A már 1939-ban az Egyesült Államokba emigrált Földes Andor a maroknyi hűséges társ egyikének bizonyult az Amerikában ismeretlenséggel, anyagi nehézségekkel küzdő Bartók-házaspár számára. Aligha kerülhetett volna méltóbb kezekbe a II. zongoraverseny 1947-es tengerentúli bemutatója, mint Földes Andoréba, akinek 1940-ben a szerző tőle szokatlanul meleg sorokkal ajánlotta a partitúrát. Bár a Hungaroton lemezén szereplő archív felvételek – amelyen Földest a Páriszi Lamoureux Zenekar kíséri Roger Desormiere és Eugene Bigot vezényletével –az ősbemutató után egy évvel készültek, az előadás érvényességén – vagy a ma oly divatos kifejezéssel élve „autentikusságán”– ez mit sem változtat. Mind az Op. 1-es Rapszódiából, mind a II. zongoraversenyből készültek azóta kidolgozottabb felvételek is, de az az erő, az a személyes elkötelezettség, amely átsüt Földes interpretációján, bővel kárpótol mind a zenekar kisebb felületességeiért, mind a fél évszázados hangtechnika hiányosságaiért.

A lemezen szereplő harmadik opusz Földes egyetlen zenekari műve, a Kis szvit vonószenekarra. Bár az 1950-ben komponált darab stílusát tekintve sokkal inkább a zenei mentor hatásáról, mint Földes egyéni zeneszerzői hangjáról tesz tanúbizonyságot, – s bartóki mércével mérve egy szigorú zenetörténész szemében talán „könnyűnek találtatna” –, a népzenei reminiszcenciákban gazdag mű mégis hatásosan, hitelesen közvetíti Földes vallomását a bartóki örökségről. Kiválóan megkomponált, személyes hangú muzsika ez az alig tíz perc terjedelmű darab, s – kivált annak tudatában, hogy a magyar zeneszerzés még hosszú-hosszú évekig nem tudott kilépni Bartók árnyékából – aligha lehet neki felróni ezt az „epigonizmust”. Egy meghatározó jelentőségű mester árnyákában nagyra nőni nem szégyen, sokkal inkább egyfajta „kegyelmi állapot”: hiszen mivé is lett volna a zenetörténet, ha Bachnak nincsenek muzsikus fiai, vagy Brahms nem „folytatja” Beethoven szimfóniáit...