Hedvig

Argerich és Chopin – ebben a sorrendben

2003.02.03. 00:00

Programkereső

Harminchét év – tekintélyt parancsolóan hosszú idő, kivált ha olyan, pódiumon és lemezek által elért sikerekben gazdag periódust takar, mint Martha Argerich pályafutásának csaknem négy évtizede. Ennyi idő alatt a „szép” vagy a „korszerű” kifejezésekhez kapcsolódó fogalmak teljesen kicserélődhetnek...
597ba35e-247e-417b-90e5-c358b1940cb0

Körülbelül ennyi idő választja el Beethoven első „merészebb” zongoraszonátáit az első Liszt-operaparafrázisoktól. Hogy a huszadik században mit jelent harmincnégy év, azt még illusztrálnom sem szükséges… Vagy talán az akceleráció nem érintené a művészeteket? Korunkban az előadóművészi pálya csúcsaira érni nagyobb tett, mint bármikor korábban. De tartósan ott is maradni, akkor, amikor feltörekvő ifjú sztárok árasztják el a pódiumokat és a stúdiókat egyaránt, amikor a századvég felgyorsult ritmusában élő közönség új és új arcokra, benyomásokra éhes – csak a legnagyobbak kiváltsága. Martha Argerich többszörösen bebizonyította: közéjük tartozik.

Az EMI Classics igazi csemegével lepte meg a nagyközönséget, amikor több évtizedes elzártság után napvilágra hozta Argerich azon felvételeit, amelyeket a stúdió alig pár hónappal a Chopin-versenyen aratott győzelme után készítetett a művésznővel. Az Abbey Road-on felvett anyag Argerich kizárólagos szerződése okán nem jelenhetett meg akkor – a másik kiadó hamarosan publikálta ugyanazt a repertoárt – a harmincnégy év sikerei azonban, úgy látszik, az üzletpolitikán is puhítottak valamelyest. Tegyük hozzá mindjárt: nagy szerencsénkre.

Ezt a felvételt úgy érdemes hallgatni, mintha mondjuk Beethoven Kurfürsten-szonátáival ismerkednénk, miután már kellően kigyönyörködtük magunkat a későbbi remekművekben. A kezdet indulata, iránya, preferenciái figyelhetőek meg bennük, egyfajta visszaigazolást és új nézőpontot nyújtva a későbbi művekhez, illetve előadásokhoz. Jellegzetesen „argerichi” gyors tempók (a polonéz triója) és hirtelen gesztusok, sokkal szelídítetlenebb és — valljuk be — nyersebb, kidolgozatlanabb formában, mint azt ma ismerhetjük. Kicsit talán túl közel esett a felvétel időpontja a versenyhez: egy mű bizonyos idő után „túljátszottá” válhat egy előadó számára, el lehet képzelni, hogy alig három hónappal a versenygyőzelem után mennyire foglalkoztatta a művésznőt ez az anyag… Stúdiófelvételhez méltatlan módon egypár apróbb bizonytalanság is rajta maradt a felvételeken, érthetetlen, hogy a rendező miért nem ismételtet meg egy jól vágható részt, amelyben egy hatalmas basszus-oktáv egy szekunddal mellé megy (Asz-dúr polonéz). A legsikerültebbek a kisebb formák, a három mazurka és a noktürn, itt szinte magától értetődően a helyére kerül minden, míg a szonáta első tétele, a cisz-moll scherzo és kivált a polonéz lendülete meg-megtörik, az utóbbi a lenyűgöző hanghatások ellenére néha kifejezetten enerváltnak tűnt a számomra. Összességében: az Argerich-rajongók úgyis felteszik a polcukra ezt a lemezt, aki azonban a művekkel kíván megismerkedni, azoknak akad jobb alternatíva is.

A másik korong - 1999-ből, Charles Dutoit pertnereként - viszont talán a legellentmondásosabb Chopin-zongoraversenyeket hordozza, amelyekhez valaha szerencsém volt. Lenyűgöző Argerich poézise, egyéni mondanivalója ezekről a művekről nagyon megragadott, e lemez bizonyosan azon kevesek közé fog tartozni, amelyeket rendszeresen újra és újra meghallgatok. Könnyen lehet viszont, hogy sokaknak ez a fajta Chopin-játék már érzelgősnek hat, gondolok itt különösen az e-moll koncert lassú tételére, de az első tételben is számos hely igencsak egyéni ízlés dolga, hogy tetszik-e vagy sem. Ami komolyan bosszantott, az a zenekari akusztika megvalósítása. Nem tudom, szándékos-e, és mi az oka: a templomi akusztika, a mikrofonozás, vagy az utólagos mastering, de a zenekar néha olyan valószínűtlenül puhán szól (főleg a lírai zongoraszólók alatt), mint a meditációs kazetták szintetizátorai, s ezt ráadásul a ritmikus részek is megszenvedik. Jó, tudom, általában fordítva sül el a dolog, de ez már egy kissé túlzás. A zongora viszont hitelesen és csodálatosan szól, akusztikailag is. Elképesztően virtuóz és életteli például az e-moll versenymű harmadik tétele. Fenntartásaim ellenére erősen ajánlom e lemezt mindenkinek: magam igen sok örömömet leltem benne.