Jácint

Állóképesség

2003.02.13. 00:00

Programkereső

Van olyan, hogy az ember elindul a Zeneakadémiára, és tudja, hogy jó lesz. Rendben kell lennie. Mert kint hideg van, és esik a hó, bent meg meleg, emberek, ismerősök és ismeretlenek, akik mind ugyanazért jöttek, Schiff Andrást hallgatni, Bachot, a hat angol szvitet. És akkor nem fog kizökkenteni a művész, hiába öltött ünnepi gúnyát, amitől olyan, mint egy felnőttkort kihagyó, kopaszodó kisgyerek, és hiába van a hasán arany óralánc, amit biztos nem azért szerelt oda, hogy megnézze időnként, hány óra van, hanem valami világot és ízlést akart kijelölni vele, kérem, most egy régi vágású, polgári értelmű muzsikálás kezdődik, töltsük együtt a következő órát, két órát (mint kiderült: három órát).

Aztán elkezdődik az A-dúr szvit, és bizonyos szempontból minden beigazolódik, Schiff keze könnyű, szállong a billentyűk fölött, a hangszer is szépen szól, csak ez a „jól érzem magam” egyre nehezebbé és fogcsikorgatóbbá válik. Nem történik semmi. Gyönyörű tételek szállnak el a levegőbe, az egész zongorázás józannak, pontosnak, de mégis szétszórtnak tűnik. Schiff András az első ütemmel mindig kijelöli a tétel karakterét, ez ilyen, erről szól, aztán maga sem tartja magát hozzá, kicsit lassít vagy gyorsít, hogy elérjen egy középtempót, és ott haladjunk okosan, megfontoltan, megrázkódtatások nélkül. Az egész koncert az a-moll angol szvit idejére már az évi szokásos Balaton-átúszáshoz hasonlít, nagyon nagy az anyag, be kell osztani az erőnket, hogy ép ésszel, kifulladás nélkül érjünk a végére. Persze vannak kiemelkedő pillanatok, például éppen ebben a darabban a Gigue, amikor minden átmelegszik, fontossá válik, de ez is illetlen gondolatokhoz vezet. Hogy ha az előadó csak egy-egy tételt akar igazán megmutatni, akkor minek rágja magát át velünk együtt az egész anyagon. Játssza csak azt a tételt, amiről igazán beszélni akar.

A magam részéről be is értem volna ezzel a végkövetkeztetéssel – de Schiff persze nem. Mert az első rész utolsó száma, az F-dúr szvit már végig nagyon határozott állításokat tartalmazott. Ha eddig valaki csodálta Schiff Andrást, hogy hogyan tud ennyi zenét megjegyezni, mert a tételek csak jöttek-jöttek, kotta meg sehol, a zene végig kézben-fejben volt, akkor most még jobban lehet csodálni őt az állóképességéért. Mire a közönség kidőlt, és kissé üveges szemmel számolt vissza a műsorfüzetben, hogy vajon mennyi van még hátra, ő addigra melegedett bele a játékba, akkor jött meg igazán a kedve. Pedig, gondolom, nem kell bizonygatni, hogy mennyivel nagyobb szellemi kapacitás kell a zene eljátszáshoz, mint a meghallgatásához.

A második rész megismételte az elsőt, csak kicsiben. Négy helyett már csak két angol szvit volt hátra, az ötödik megint elszállt, ugyanúgy csak ki lettek jelölve a tételkarakterek, aztán valahogy rájuk ült az egyformaság, de a hatodik ismét sokkal erőteljesebbnek hatott. És még az is sápatagnak tűnt a ráadás gyanánt egyben, újabb kuncsorgó tapsok megszakítása nélkül előadott francia szvit mellett, ahol minden volt, mélység, elegancia, gáláns stílus, szellemesség, pontosság. Minden volt, csak azt nem lehetett észrevenni, hogy Schiff András akár csak egy kicsit is elfáradt volna. Ami egyfelől azt jelenti, hogy ha bírtuk volna éjfélig, akkor itt már maga Bach ült volna a hangszernél, másfelől meg azt, hogy azért az is furcsa állóképesség és erőbeosztás, amikor a futó az utolsó körben mindenkit megelőzve átszakítja a célszalagot, utána pedig még fut egy tiszteletkört, ami viszont világcsúcs. Persze: nem hivatalosan.