László

Bartókék Haydn ihlette Mozartja

2003.02.17. 00:00

Programkereső

Mozart vagy Haydn vonósnégyeseinek különféle tolmácsolásai általában kevésbé hasonlítanak egymásra, mint a huszadik századi művek előadásai, hiszen ezekben, ha más nem, a modern vagy korhű hangszerek, a hagyományos vagy historikus megközelítés eleve polarizálja az új felvételeket.
d266da41-032f-4dd0-9530-fd9e7a987c6e

A kvartettek némelyike a másságot, új kottaolvasási felismeréseket tűzi maga elé célként. Ezek elérésének egyik lehetséges módja az, hogy az együttes a lehető legnagyobb mértékben feléleszti és megőrzi a klasszikus kamarazene-ideált, amelyben a négy, egymást rendkívül éberen figyelő muzsikus szüntelenül kockáztatva, a rögtönzés lehetőségét sem kizárva kísérli meg feltárni a mesterművek mélységeit.

A negyvenöt éve alakult Bartók Vonósnégyes új lemezén, amelynek Mozart Haydnnak ajánlott hat kvartettjéből szólal meg három mű (KV 465 „Disszonancia”, KV 458 „Vadászat”, KV 387 „Tavasz”) úgy tűnik, a muzsikusok nem annyira a kottaolvasási felismerések realizálására, mint inkább a hagyományos kereteken belüli, hagyományos eszközökkel az eddigieknél tökéletesebb előadásra törekednek. Nem a régi-új kamarazenélési koncepció megvalósításával, hanem a szólista habitusú virtuóz játékkal, szigorú ritmikai fegyelemmel, elsöprően egységes stílussal akarnka sikert aratni. A játékstílus egysége összefügg természetesen az együtt töltött évek számával, másrészt a primárius karakterével, azzal, hogy a virtuóz szólistákat egy igazi vezéregyéniség irányítja. Komlós Péter felelőssége vitathatatlamul óriási, hiszen egy igazi prím híján nagyobb felelősség hárul egy-egy muzsikustagra, s ez oda vezethet, hogy aprólékos, kidolgozott és rögzített szólammintázatokat választanak, így alkalmanként elkerülhetetlenül belevesznek a részletekbe.

A Bartók Vonósnégyes felvétele részletgazdag, de a primáriusnak köszhönhetően nem esik a túlrészletezés hibájába. Mindig előtérben maradnak a tudatosan és fegyelmezetten megrajzolt gesztusok, világos, hogy egy-egy dallammenetben mi a főhang és mi az átmenő- vagy díszítőhang. Minden kottában előírt dinamikai szint megjelenik, a szólamarányok rutinosan tökéletesek, és a hangszínek és játékmódok nagy választékát is mozgósítják a saját maguknak meghatározott keretek között. Csak éppen a keretek között engedélyezett mozgástér tűnik számomra szűknek. Ha a dinamikai skála tágabb lenne a pianissimo irányába, ha erőteljesebbek lennének a crescendo-decrescendo vonalak, ha nagyobb lenne a különbség az egyes karakterek között, akkor talán még élesebben kirajzolódhatna Mozart szellemessége, Haydnt, a mestert idéző fricskái, a báj, amely egy-egy záró formulában, záró témában rejtőzik. Interpretációjukban több lenne a transzcendens, elrévült pillanat, a katartikus erejű érzelmi tetőpont.