Orsolya

Fesztiválnapló igazi csemegékkel

2003.03.19. 00:00

Programkereső

Francia balettcsillagok · Maazel a Bajor Rádiózenekarral

Az évfordulókra koncentráló idei program élén a táncművészet híveinek kínált igazi fesztiválcsemegét Budapest tavaszi kulturális eseménysorozata: a javában zajló FranciArt szellemiségéhez kapcsolódva a francia koreográfia három évszázadáról nyerhettünk impozáns keresztmetszetet az Operaházban rendezett balettgálán (március 14). Ez a különleges antológia különféle stílusok és táncalkotók bemutatását valósította meg kamaradarabok, illetve többfelvonásos balettek részleteinek felvonultatásával, frappáns dramaturgiai elrendezésben, hét jeles társulat vezető művészeinek közreműködésével.
Gazdag és színes választék informálta a zsúfolt nézőteret a tánc európai történetében oly meghatározó szerepet játszó francia koreográfusok munkásságáról. A kezdetekre a Napkirály udvarának barokk pompáját sugárzó Pierre Beauchamp-mű, a Lully-zenére 1681-ben kreált nagyszabású balett (Le Triomphe de l’Amour) rekonstruált jelenetének historikus előadása utalt, a legfrissebb mai tendenciákra pedig a párizsi opera sztárjai közé sorolt Jean-Guillaume Bart vadonatúj munkája, az ősbemutatóként műsorra tűzött Compagnie (zene: Philipp Glass). A 19. század klasszikus repertoárjából Marius Petipa három opusának (Le Corsaire, Don Quijote, Esmeralda), valamint Bournonville legendás Sylphide-jének manapság már minden nemzetközi balettversenyen kötelező kategóriába iktatott parádés kettősei kerültek színre, a meglepetés erejével viszont Jules Perrot 1845-ben született, s azóta feledésbe merült táncesszéje (Pas de Quattre – zene: Cesare Pugni) hatott, a sev-res-i porcelánnippek gesztikáját bámulatos tökéllyel megjelenítő balerinák (a párizsi opera balettegyüttese) etalonértékű interpretációjában. Az időutazás múlt századi fázisát öt markáns személyiség társaságában éltük át: Serge Lifar jellegzetes „fehér” szvitje (Lalo-zenére), Jacques Garnier folklórihletésű triója (élő harmonikakísérettel), Georges Piletta karakterisztikus Pierrot-monológja (Beethoven: Mondschein-szonáta, I. tétel) és Ivan Favier hagymázas lüktetésű kettőse (zene: Jean-Marc Zellwer) mellett Béjart, a radikális nyelvújító kultusztáncdrámáit, a hindu elemekre épülő Bhaktit, és a Mahler Adagiettójára komponált szólót adták elő a kortárs francia balett csillagai. Közülük két férfi sztár, a bordeaux-i Nemzeti Opera balettegyüttesét irányító Charles Jude (Pierrot), és a Béjart Ballet Lausanne másodigazgatójának státusát betöltő Gil Roman (Adagietto) személyes sikerét kell kiemelnem. Számomra maradandó esztétikai élményként a hölgyek varázslatos karmunkáját (az ember hajlamos elhinni, hogy a francia iskola balerináinak felső végtagjaiban a csontokat virágindák helyettesítik), és a mindenkinél feltűnően fürge, kivált battírozásban eminens lábtechnikát. De őszintén szólva hazai balettkultúránk karizmatikus egyéniségeihez fogható táncost ezúttal nem találtam vendégeink csapatában – persze egy gálaest nem is az ilyen felfedezésekre alkalmas terep. Ami azonban restellni való tény részünkről, az a néhány epizódot kísérő Operazenekarunk hol csupán zilált, hol kifejezetten drabális hangzása volt.
Szombaton (március 15.) a mindig szívesen látott Lorin Maazelt tapsorkánnal köszöntötte a Budapest Kongresszusi Központ pótszékes Pátria-termének közönsége, s a kiváló karmester – aki most saját együttesével, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával – lépett pódiumra, pazar produkcióval honorálta a meleg fogadtatást. A műsor első félidejében Brahms monumentális Másodikja szólalt meg, remekbe szabott előadásban, a nagy mű iránti alázat és – kivált a fenomenális fúvósszekció részéről – a teljes odaadás jegyében. A szünet után Ravel festői Spanyol rapszódiája következett, pregnáns hangsúlyokkal, telibetalált karakterekkel (ezeknek Maazel igazán avatott mestere), ám némileg szűkebben adagolt kolorittal, mint amennyi a bravúros hangszereléstől telne. Az est fénypontja kétségkívül a Rózsalovag-szvit volt, amit a zenekar és dirigense csillogó ékszer gyanánt nyújtott át elbűvölt hallgatóinak, majd a szűnni nem akaró ünneplést Brahms két Magyar táncával köszönte meg.