Vendel

Az infánsnő törpéje, vízió a liftben

2003.03.29. 00:00

Programkereső

Az Aranyházba bekerülni hihetetlen lehetőség – mondta Zsótér Sándor, aki e szép névvel az Operaházat illette. Prózai rendező létére itt lesz e hétvégén premierje: Alexander Zemlinsky és Arnold Schönberg egy-egy művét állítja színre. Először is arról kérdeztem, örömére szolgál-e a találkozás az opera műfajával.

–Nagy iskola az opera. Különösen a számomra, aki valójában autodidakta vagyok. Először a szegedi társulatnál adódott ilyen lehetőségem, ahol a Szent-ivánéji álmot, Benjamin Britten operáját vittem színre.

–Mégpedig átütő szakmai sikerrel...

–Ide még az előző vezetés hívott, s a történtek ellenére érvényben maradt a felkérésem. Aminek szívből örülök. Mert itt bőven van mit tanulnom. Rendet például.

–Mire gondol? A sokféle közreműködőt összefogó próbafolyamat szervezettségére?

–Egyáltalán nem. Ahhoz hasonló megvan bármelyik vidéki színházunkban. Én arra a szellemi rendre gondolok, amelyet a karmesterünk, Kovács János képvisel. Ahogyan átvilágít egy szerkezetet. A hatalmas zenei szövetből képes a belső struktúrát kifejteni.

–Mutassuk be a két művet, amelyek a huszadik század tízes-húszas éveinek fordulóján születtek. Aligha ismeri őket a magyar publikum. Legföljebb azzal az Oscar Wilde-mesével találkozhatott, amelyből A törpe született.

–Van különbség a mese és a librettó között, amelyet a nagy karmesterként számon tartott Zemlinsky zenésített meg. Mindkettő a II. Fülöp korabeli, madridi udvarban játszódik, ahol egy törpét kap ajándékba az infánsnő. Mindenki, még a virágok is kinevetik a torzszülöttet, akinek megszakad a szíve, amikor a tükörteremben megpillantja tulajdon csúfságát. De míg Oscar Wilde-nál a kis hölgy tizennégy éves, addig Georg Klaren szövegében már tizennyolcadik évében jár. Amitől más a történet szexuális felhangja.

–Ez a miliő, ezek az alakok óhatatlanul felidézik Velázquezt is.

–Azt a széles abroncsú szoknyát, amelyet a festményein az infánsnő visel, nem rá, hanem a törpére adtuk. Bár nem brokátból, csipkéből készül, hanem sötétkék szövetből. Nem szerettem volna púpot ragasztatni vagy pirosra-zöldre kifesteni, hogy torznak lássuk. Így viszont a sziluettje nagyon különös, kiválasztottságot, idegenséget sugároz.

–S a többiek? S az a látvány, amely körülveszi mindannyiukat?

–Semmiképp nem akartam versenyezni a Don Carlosok világával. A hatvanas évek holmijait viseli az infánsnő és környezete. A helyszín pedig a Párizsi udvar.

–Jól értem? Az a passzázs, amelyik a Ferencesek tere és a Petőfi Sándor utca között vezet?

–Pontosan. Akkoriban épült ugyanis, amikor ezek az operák íródtak. Mert a Várakozás helyszíne is ez a sajátos, mór stílusú tér lesz. Méghozzá az ottani lift. A helyett a bonyolult és gyakori díszletezés helyett, amelyet a színiutasítások ajánlanak, mintha a hősnő valamiféle sűrű erdőben bolyongana. Most voltaképpen a felvonóban zajlik az a mintegy félórás monodráma, amelyben egy bizonyos Maria Pappenheim egy pszichiátriai esetet örökített meg.

–És miről szól a lélekboncolás?

–Egy gyilkosságról. A nő alighanem azért ölte meg a férfit, mert inkább akarta halottnak tudni, mint azt, hogy őt elhagyta. De lehetséges, hogy amiről énekel, csupán afféle vízió. Különböző idősíkok keverednek, a szép emlékek, a gyilkosság előtti és utáni percek, illetve magának a bűntettnek az ideje. Az eredeti Pappenheim-kéziratból Schönberg éppen azt a pár sort húzta ki, amelyek tisztázzák a helyzetet. Vagyis szándékosan lebegteti a történetet.

–Nem akárki énekli ezt az egyszemélyes operát: Anja Silja. Az a német szoprán, akit emlékezetem szerint ifjan, Salomeként láthatott a magyar közönség.

–Már a hatvanas éveiben jár. Rendkívül kemény, egyenes tartású nő, és professzionális művész. Ezt a művet énekelte már koncerteken, s éppen mostanában egy berlini rendezésben is megszólaltatja. Nem mondhatnám, hogy gyakran próbálhattam vele. De mindig készen állt, hogy megvalósítsa az elképzeléseimet. Ha a szereplőkről van szó: az nagy öröm, hogy A törpében olyan fiatal énekesnőkkel dolgozhattam, köztük az infánsnő szerepében Wierdl Eszterrel, akik hajlandók játszani is. S nem hagynám említetlenül Csák Józsefet, akinek a törpe kivételes magasságokban járó, tenor szólamával kell megbirkóznia.

–Éppen kérni akartam, beszéljünk a muzsikáról. Melyik műnek a zenei világa vonzotta inkább?

–A nagyobb név Schönbergé. Kétségkívül az ő hangzása a korszerűbb. Bár ez a műve még a tonalitást a tizenkét hangú atonalitással felváltó korszaka előtt született. Nagyon szabad zene, éppen ezért nehéz. Szinte semmi nem vezeti az éne-kest. Mi tagadás, olyan különös darab, hogy nem volt korrepetitor a házban, aki le tudta volna elsőre zongorázni.

–És Zemlinsky zenéje?

–Fölöttébb gazdag lelki életre vall. Schönberg mestere volt, de őt még inkább romantikus vonások jellemzik, sajátos eklekticizmus. Tudja, hogy szerelmes volt Alma Mahlerbe? Abba a hölgybe, aki nem egy művész sorsát megpecsételte. Amiről tanúskodik a titkos naplója is. Zemlinskyt kegyeletlenül „lekertitörpézte”. S a zeneszerző ezt a tébolyító szenvedélyt idézte meg.