Iván

Norrington, az őrült

2003.04.02. 00:00

Programkereső

A régi zenélés nem hangszerek kérdése, hanem játékmódé

Hogy jó koncert volt, az nem is kérdés. Ha az ember tánclépésekben megy haza utána, zúg a feje az élményektől, tele van új és régi hősökkel, főleg Haydnnal és a karmester Sir Roger Norringtonnal, de Bernarda Fink fegyelmezett, komoly, szép mezzoszopránjával is, kifejező és meglepően nagy hangjával és azzal a szent tisztasággal, ahogyan a két kantátát énekelte az elhagyott asszonyokról, a meghalt férfit sirató Berenikéről és az elhagyott Ariadnéról.

Mégsem ez az este meghatározó élménye, hanem a karmester, aki a kantáták mellett a két szimfóniából kihozott mindent, amit elképzelni lehet és szokás, tüzet, száguldást, őrületet, humort... Hát igen, az talán mégsem gyakori, hogy a vezénylő ember a zenekari cselló szólója alatt oldalt lép, a közönség felé fordul, odamutat a szólistára, hogy hallják, milyen szépen játszik ez az ember? Halljuk. Az is ritka, hogy a hattételes A szórakozott szimfónia negyedik tétele után a karmester megint csak kifordul, és szépen szóló jelbeszéddel megdicséri a közönséget, amiért az nem kezdett el veszettül tapsolni. Annyira meglepő a mozdulat, hogy a közönség ettől majdnem mégis tapsolni kezd. De Norrington fölteszi a kezét, cssss, csak így tovább.

Bohóckodás? Pojácaság? Ahhoz az kellene, hogy a zenekar ne játsszon teljes tisztasággal, érzékenyen, tökéletesen megvalósítva a Norrington-hangzást, ezeket a szép, egyenes, vibrátómentes hangokat, az eleven tempókat, a lélegző, értelmes, kifejező zenét. Ki a pojáca? Ez a hetvenéves, szakállas, kopasz, lovaggá ütött úr? Nem, nem bohóc, csak szereti a zenét, szereti megosztani az élményeket, és van adottsága hozzá. Megdöbbentő ember.

Nem így tűnt elsőre, amikor próba után megláttam, kicsit fáradtan, kicsit unottan, nagyon szürkén, angolosan öltözve, vagyis tökéletes cipőben, de egyébként kissé szedett-vedetten, rövid zokniban, ami fölött kilátszott fehér lábszára, fekete nadrágban, szürke zubbonyszerű kabátban, hanyatt dőlve az öltöző előtti széken. Húha. Nem valami barátságos ember. Csak öt percet kérek. Öt és huszonöt között minden megoldás érdekli, felelte, és bevonultunk az öltözőbe. Megivott egy pohár vizet, és az első, ártatlan kérdésre, miszerint ön énekes volt, és ha jól tudom, Menuhin vezényletével is énekelt Cosí fan tuttét, válaszul az ember a nyakába kapott egy hihetetlen személyiséget, bámulatos kommunikációs készséget, elméleteket, sztorikat, mozdulatokat, mimikát, éneket, mindent, amit csak lehet. Negyvenöt perc múlva kifogyott a szalag a magnóból, de mi még az amerikai zenekarokról beszélgetünk, aztán Norrington megveregeti a vállamat, bemutat a zenekar menedzserének, mondván, hogy ez egy nagyon érdekes ember, csupa jó kérdése volt. Óvatosan azt felelem, hogy én csak azt kérdeztem, milyen volt Menuhin karmesterként, de ő nem hagyja lebeszélni magát, úgy sétálunk a Zeneakadémia folyosóján, mint két életre szóló barát, még egyszer kezet rázunk, újra vállon vereget, beszáll a kocsiba, én meg csak nézek utána: mi volt ez? Megint egy kis újragondolnivaló a jelentős zenészek zárkózottságáról, a szent és nagybetűs művészetről.

Ami az eredeti kérdést illeti: – Menuhin nem csinálta rosszul a kalimpálást. Nem miatta határoztam el, hogy karmester leszek, mondván, hogy így én is tudok. Mindig is vezényelni akartam, hiszen annyi elképzelésem volt a zenéről. És nemcsak énekes voltam, hegedültem is, elég jól. Huszonnyolc éves koromig igazi amatőr voltam, ha vonósnégyesbe hívtak, mentem, ha énekelni, akkor oda. Aztán 1962-ben komolyra fordult a dolog. Előbb a hegedűt tettem le, aztán az énekléssel is fölhagytam. Az éneklés arra volt jó, hogy egy kis pénzt keressek vele. Meg egyébként sem árt ez a zenekar élén, a fúvósokat jobban megérti az ember, a levegővételt, meg a frazírozási kérdéseket. Arról nem is beszélve, hogy operában vagy kórusok alkalmával mennyire hasznos. Ha azzal jön egy énekes, hogy valamit nem lehet megcsinálni, csak megmutatom neki, hogy de mennyire meg lehet.

– Énekelnie kell a zenekarnak. Tisztán, világosan, vibrátó nélkül. Ez az én küldetésem a világban: megtanítani a zenekarokat a vibrátómentes játékra. És nemcsak az úgynevezett régi zenét kell így játszani, de mindenkit, Beethovent, Brahmsot, Brucknert, Csajkovszkijt, Wagnert, még Mahlert is. A tízes-húszas években, az első lemezfelvételeken még mind így játszanak a zenekarok. Bécsben egészen az Anschlussig így játszottak a Filharmonikusok. Arnold Rosé, a Filharmonikusok koncertmestere, Mahler sógora volt, és ő a lemezeken még egyáltalán nem használ vibrátót. Mondták is rá, hogy régimódi. Aztán bejöttek a nácik, elüldözték a zsidó muzsikusokat, és a Filharmonikusok hangzása megváltozott. De nem visszafordíthatatlanul. A legjobb zenekarok tudnak vibrátó nélkül játszani, a Concertgebouw vagy a Londoni Szimfonikusok megteszik, ha kérem őket. Azelőtt a Berlini Filharmonikusok csupa öreg szivarból állt. Ma tizenkét éves lányok húzzák – vagy nekem legalábbis így tűnik. Ha kérdezem őket, hogy tudnak-e barokkosan játszani, azt mondják: persze. És nem azért, mert ez így helyes. Egyszerűen csak azért, mert így szép. Figyelje meg a mostani zenekaromat, a Camerata Salzburgot: úgy szólnak, mint egy régi hangszeres együttes, pedig modern hangszereken játszanak. Ami azt jelenti, hogy a régi zenélés nem hangszerek kérdése, hanem játékmódé. A hangszerek csak megtanítanak a játékmódra, mert azoknak nem lehet úgy nekiesni, széles vibrátóval, mint a modern testvéreiknek.

– Egyedül marad az ember, ha szembefordul a hagyománnyal, de nem tehettem mást. Egyik karmester interpretációja sem tetszett. Énekeltem a Kilencedik szimfóniában Klemperer vezényletével. Gyönyörű volt. De őrült lassú. Ott is, ahol az van a kottában, hogy gyorsan kell játszani. Elvezényeltem úgy, ahogy én gondoltam. Azt mondták, hogy őrült vagyok, aki tönkre akarja tenni a nyugati civilizációt. Pedig csak arról van szó, hogy nem a zenét kell a mához közelíteni, hanem nekünk kell megtenni az időutazást. Hogy is mondjam csak: ha az eszkimókkal akarok foglalkozni, akkor nem indulhatok dél felé, mert ők nem arra laknak. Északra kell utazni. Nincs arra garancia, hogy így biztosan találkozom velük, de az ember tegye meg a tőle telhetőt.

Egy kérdés még búcsúzás előtt: hogy van az, hogy minden valamirevaló angol karmestert lovaggá ütnek?

– Azért nem mindet. Tudnék mondani olyanokat, akik neve előtt nem áll ott a sir, pedig nagyon szeretnék. Engem nagyon meglepett, amikor rám került a sor, azt hittem, hogy ehhez túlságosan baloldali vagyok. De persze megtiszteltetés. És az is jó volt, hogy annyi embert bosszantott a dolog. A ceremónia semmi különös, le kell térdelni a királynő előtt, és a karddal lovaggá üt. Csak arra kell vigyázni, hogy le ne vágja a fejemet. Annak is örültem, hogy a régi zenét játszó muzsikusok közül én voltam az első, akit lovaggá ütöttek. Valaki azt mondta, hogy végre a királynő is észrevette, hogy létezik régi zenei mozgalom az országban.