László

A ma muzsikája nem a lélekhez szól

2003.04.07. 00:00

Programkereső

Renato Bruson: Ha elölről kezdhetném, mindent ugyanúgy csinálnék

Az elmúlt hetekben rég nem látott vendégjárás hozta lázba a főváros színház- és koncertlátogató közönségét. A Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezvényein világhírű művészek és együttesek mutatták be produkciójukat, amelyekre a bőség zavarában időnként csak egy-egy rövid tudósítás jutott. Az Operaház meghívására két fellépést vállalt a híres-neves bariton, az olasz Renato Bruson, akivel még az egyik Traviata-előadás előtt beszélgettünk.

Milyen emlékeket őriz a Rigoletto-előadásról, amelyet harminc évvel ezelőtt nálunk énekelt?
– Egyetlen dologra emlékszem, hogy egy sorát akkor magyarul énekeltem. Alig néhány órát töltöttem itt három évtizeddel ezelőtt, a városból is keveset tudok felidézni. Most azonban jut időm turistáskodni. Akkor Budán sétáltam sokat: ez a városrész különösen tetszik nekem. Jó itt, a magyar fővárosban. Ha időben kapnék felkérést, akkor 2004-ben is szívesen visszajönnék – akár hosszabb időre is.
– Mit választana hatalmas repertoárjából, ha felkérnék a vendégszereplésre?
– A nyolcvan szerepből, amit eddig megtanultam (benne az összes Verdi-opera, sok-sok Donizetti, Rossini, Giordano, Puccini és a franciák) bármelyiket örömmel eljátszanám – de csak akkor, ha ezzel a magyar énekesek kenyerét nem venném el.
– Nem szeretne mégis ötleteket adni?
– Erre nincs szükség. A színházi vezetőknek megvannak a saját ötleteik – és azokhoz ragaszkodni is szoktak.
– Mely szerepekkel van gondja a tanulás során? Azokkal, amelyeket már mások is sokat énekeltek, vagy azokkal, amelyeket ön mutat meg először a színpadon?
– Énekelni mindent nehéz. Ráadásul a színházban nemcsak hangok közvetítéséről van szó, éneklésről csupán, hanem interpretálásról is, vagyis, a közönség előtt meg kell jeleníteni egy személyiséget. Ha olyan szerepet alakítok, amelyet ismer a publikum, meg kell találnom a magam egyéni kulcsát a figurához. Ha ismeretlen, vagy alig játszott darabról van szó, utána kell menni a szerepnek, el kell olvasni a történetét, a mű hátterét, a történelmet, a mitológiát. Ezt tettem tavaly is, amikor Leoncavallo Ödipusz királyára készültem, arra a műre, amelyet korábban csak koncertszerűen énekeltem.
– Ezek szerint folyamatosan bővíti repertoárját. Most milyen feladatra összpontosít?
– A tanulásnak soha nincs vége. Egyébként ez ennek a hivatásnak az egyik szépsége. Májusban debütálok Wolf-Ferrari Zsuzsanna titka című zenedrámájában Münchenben, jelenleg erre készülök. Érdekes módon a Gianni Schicchi mostanáig elkerült, jövőre abban mutatkozom be.
– Otthonról hozta a muzsika szeretetét?
– Nos, Veneto tartományban, ahol születtem, a családom leginkább a földeken énekelt. Rajtam kívül ma sincs muzsikus a famíliában. Eredetileg vegyésznek tanultam, de sokba kerültek a tanulmányok. Gyerekkoromban elveszítettem az édesanyámat, apámmal éltünk, a háború után igen szűkösen. Már kiskoromtól templomokban énekeltem, azután a konzervatóriumba sikerült ösztöndíjjal bejutnom. Így a kémiát felváltotta az éneklés, eldőlt a sorsom. A színházi pályafutásom Spoletóban indult. Az első nagy szerepeket 1966–67-ben osztották rám.
– Az elmúlt évtizedekben mint élvonalbeli bariton megjárta a világ nagy operaszínpadait. Ismeri a kollégákat, a közönséget. Az énekművészet mintha veszített volna korábbi presztízséből. A pálya elején állóktól hallani elégedetlen hangokat…
– Nekünk, akik ajándékot kaptunk a sorstól, az énekművészet nagy ajándékát, kötelezettségünk van azokkal szemben, akik nap nap után jegyet váltanak a színházba. Aki úgy érzi, nem érdemes törnie magát, ne énekeljen. Én azért énekelek, mert ehhez értek, ezt szeretem csinálni. Tudom, vannak divatos szakmák, tódulnak is oda a fiatalok. A mi hivatásunkat nem divatból kell vállalni, hanem a színpad szentségéért, a közönségért. A problémák mögött szerintem az áll, hogy manapság sokan nem szeretnek tanulni, nem akarnak a jövőért áldozatot hozni. Pedig erre szükség van. Én már negyvenkét éve áldozom fel magam, és van, hogy a nap minden órájában tanulok.
– Tanítani nem szeretne?
– Eddig nem fért az időmbe. De ezután sem fogok. Nincs ínyemre, ha valaki az első sikereknél abbahagyja önmaga képzését. Bejutnak a színházba, állandó tagokként pedig ott töltik kényelmesen az elkövetkező évtizedeket. Semmi strapa, semmi ösztönzés. Én nem tudok ellustulni, mert folyton új helyre megyek, új kihívásokra számítok. A zene és a színház az életemmel egyenlő. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy bármi más a szívembe férkőzhessen. Ha elölről kezdhetném, mindent ugyanúgy csinálnék. A kudarcokat is újra élném, mert azok is csak előre vittek.
– Van jövője az operajátszásnak?
– Mondják, hogy a végét járja – én bizakodom. A baj az, hogy a mai szerzők nem képesek operát írni. A modern darabokban nincsenek benne azok az érzelmek, amelyek megvannak Verdiben, Pucciniben. A ma muzsikája nem a lélekhez szól. Nem úgy, mint Mozarté és a többieké, akiknek mindig helye lesz a színházban, ameddig oda emberek járnak.