László

Bach-partiták - Piotr Anderszewski

2003.04.07. 00:00

Programkereső

A magyar és ukrán felmenőktől származó, 1969-ben született Piotr Anderszewski nemrégiben személyesen is bemutatkozott a budapesti közönség előtt, amikor januárban a Zeneakadémia Nagytermében adott szólóestet.
6c4cb6c6-e380-4060-b66e-b77220c146b7

A zongoraművész hatévesen kezdett ismerkedni a hangszerrel, tanulmányait a lyoni és a strasbourgi konzervatóriumokban, az USA-ban, majd a varsói Chopin-akadémián végezte. Az 1990-es Leeds-i Nemzetközi Zongoraversenyen – amely az egyik legmagasabban jegyzett ilyen megmérettetésnek számít – nagy feltűnést aratott Beethoven nem véletlenül ritkán játszott Diabelli-variációival, majd az utolsó fordulóban visszalépett. Anderszewski igazi berobbanására így egy évvel később, a londoni Wigmore Hallban adott hangversenyét követően került sor, amelyen – akár nálunk a Zeneakadémián – szintén a Diabelli-variációkkal aratott zajos sikert a közönség és a kritikusok előtt egyaránt.

Bach nem számít kifejezetten a fiatal zongorista titánok első számú célpontjának, s nem véletlenül: egyrészt ebben a korban – bár valószínűleg később is – nem könnyű egyéni hangú, ugyanakkor „hiteles” olvasatot produkálni, másrészt nagy bátorság kell ahhoz, hogy vállalja az ember a megmérettetést a szinte etalonná vált híres felvételek (Gould, Richter, Lipatti, stb.) súlya alatt. Emellett komoly veszélynek teszi ki magát a fiatal muzsikus a mindentudó kritikusok előtt is, hiszen mindenki „jobban tudja” hogyan „kell” Bachot játszani – s jaj annak, akire egy zenetudós kimondja a megfellebezhetetlen verdiktet: stílustalan.

Anderszewski Bachja első hallásra furcsán – s bevallom, kezdetben hiteltelenül – eklektikusnak tűnt. Nem fél megadni a lipcsei mester műveinek az őket megillető szabadságot, nem vonul vissza a „bevált”, a középiskolától kezdve sulykolt megoldások bástyái mögé, mer játszani a dinamikával, a tempóval – ugyanakkor néhány tánctételben szinte parókát húz és stílusgyakorlatot tart. A felvétel mégis fogva tartja a hallgatót, a bő húsz perces partiták tételfüzérei sem esnek darabokra, s egy pillanatig sem lehet kétségünk afelől, hogy az előadó tudja, mit miért csinál. Anderszewski játékának legrokonszenvesebb vonása mégis az, hogy ezt a megtervezettséget a legtöbbször elegánsan és sikerrel bújtatja improvizatívnak tűnő – vagy valóban improvizatív – megoldások köntösébe. Bár ez a lemez nem elég erőteljes ahhoz, hogy letaszítsa az „etalonokat” a trónról, sok tekintetben képes újat mondani. És Bach esetében ez nagyon nagy dolog.