István, Vajk

Ötven év a vonalkód mögött

2003.04.10. 00:00

Programkereső

A világcsavargó bárzongorista ma itthon játszik

Soós Tibor lebillentette az utolsó, lazán szétcsorgó szeptim akkordot, aztán felnézett. Szóval megint a régi nóta. A sokadik Martinitól kissé kipirosodott arcú vendég provokatív mosollyal ismételte meg a kérdést: Sind sie kommunist? Soós Tibor csendben lecsukta a zongora fedelét, és ártatlanul felnézett. Nein. Ich bin pianist.

Halálosan unta ezt a viccet. Csakhogy 1985-öt írtunk, ő pontosan egy esztendeje játszott a bécsi Stadtkrug étteremben, és több évtizedes külföldi munkája során megszokta, hogy időnként ezzel tréfálkoznak a vendégek. Pontosan tudta: felesleges belepörögni valamilyen ideológiai vitába, végtére is tehet ő arról, hová született? Ha nagyon felhúzták, legfeljebb búcsúzáskor a viderzént nyájasan „vödör szén”-nek ejtette, ezzel részéről el volt intézve a dolog. Így viccelt. Szíve szerint persze megkérdezte volna: és tessék mondani, van különbség egy kommunista meg egy kapitalista országból érkezett bárzongorista d moll akkordja között?

Amúgy pedig Elisabeth Taylor, Clint Eastwood vagy Leonard Bernstein nem kérdezett ilyet. Ők csak hallgatták Soós úr muzsikáját, Eisabeth Taylor például a Casablancát, Bernstein meg a West Side Storynak az ő tiszteletére felcsendülő dallamait, aztán a kért magyar klasszikus zenét: Kodályt, Bartókot.

Nem tudom, észrevették-e, hogy a fenti mondatba hozzánk illő eleganciával rejtettük el azt az információt, hogy az idén 72 esztendős Soós Tibor nem kispályás zongorista. Akkor sem jön zavarba, ha a Casablancát rendelik meg tőle, akkor sem, ha a West Side Storyt, de akkor sem, ha klasszikus zenére fáj a kedves vendég foga. Zeneakadémiát végzett, profi muzsikus ugyanis, aki büszke arra, hogy bárzongorista lett, büszke arra, hogy körülbelül háromezer dallamot tárol az ujjaiban, valamint arra is, hogy pontosan ötven esztendeje ül a rettenetes méretű, hat és fél oktávnyi vonalkód mögött.

Itt most valami frappáns múltidézésnek kellene következnie, de Soós urat valahogy elkerülték a vészterhes, könnyfakasztó kalandok, ő csak ült a zongora mögött, dallamokkal töltötte meg a levegőt, és békésen szemlélte a fátyolos fényekben úszó világot. Benne a bártündéreket, az éjszakai nábobokat, a mulatozókat, a diszkrét párokat, aztán ha úgy adódott, Tichy Lajost, Puskás Öcsit, Zubin Mehtát, Claudio Abbadót, Bécs főpolgármesterét, Helmut Zilket vagy a már említett hírességeket. És mindegy volt számára, hogy éppen Finnországban, Hollandiában, New Yorkban, Norvégiában, Torontóban, Bécsben, a Budagyöngyében, a Fortuna bárban, esetleg mint mostanában a Kispipában vagy a Komédiás kávéházban játszik.

Persze voltak gyönyörű pillanatok az életében.

Például amikor a postás kézbesítette azt a levelet, amelyben a rádió vezetése arról értesítette, hogy „1949. augusztus 5-én 16.00–16.45 órakor tervbe vettük szereplését”. Tibi, mondta magának, ez nem lehet igaz. Elolvasta még egyszer, aztán újra és újra. „Szereplőtársa: Cziffra György, Beamter Jenő és Filu. Tiszteletdíjként 80, azaz nyolcvan forintot ajánlok fel.”

Vagy amikor az éppen harminc esztendeje elhunyt legendás Chappy, azaz Orlay Jenő utolsó zongoristájaként keverte a billentyűket a budapesti éjszakában.

Amikor ott állt a Niagara vízesés előtt, és azt kérdezte magától: mit keres itt Soós Tibor Mosonmagyaróvárról?

Vagy amikor Leonard Bernstein leült a zongorájához, valami végtelenül egyszerű dallamot kezdett pötyögni, talán a My Bonnie-t, aztán odaszólt neki: Tibor, gyere segíteni, egyedül nem megy. És cinkosan összemosolyogtak.

Boldog vagyok, mondja Soós úr, hiszen bejártam a fél világot, és pontosan ötvenévnyi csavargás után ma is játszom Budapesten, két helyen is. Csak egy dolog nem megy a fejembe. Mégpedig az, hogy mi lett a zenéből. Hová tűntek a melódiák? Miért csak a három harmóniát ismerő zenészek kerülnek a tévéképernyőre? Olyanok, akik szerint a violinkulcs egy lakatosok által használt műszó, és azt sem tudják, hogy kereszt nemcsak a temetőben van, hanem a kottán is. Miért van az, hogy egyre kevesebb helyen kell az élő zene? Megyek az Annába, nincs már zongorista. Megyek a Gerbeaud-ba, ott sincs. Nézem a szállodákat, a bárokat, alig egy-két helyen muzsikál valaki, pedig a legtöbb helyiség sarkában ott áll még a hangszer, és él még néhány kiváló bárzenész. Olyan, aki ezerszámra ismeri a slágereket, köztük – csupán szakmai becsületből – azokat is, amelyeket néha évtizedekig nem kell elővennie.

A múltkor egy szomorú, alighanem parókás, középkorú férfi mégis zavarba hozta Soós urat. Előbb csak magányosan iszogatott az egyik asztalnál, aztán úgy hajnali fél kettő tájban odalépett hozzá, fáradt, távolba merengő, kissé vérágas szemekkel nézte egy darabig, majd halkan megszólalt. Mondja, el tudná játszani a „Kié vagy, mondd kié?” című számot? Momentán... hát ugye... vagyishogy kezdte a mester, és csak igen-igen nehezen vallotta be, hogy fogalma sincs, melyik dalról beszél a kedves vendég. Hanem ha legközelebb bejön, eljátszom magának, biztatta a középkorú embert.

Másnap délután kezében volt a kotta.

Este várta a vendéget.

Ő azonban nem jött soha többet.

Miért? – kérdezzük Soós urat. Kibékültek, vonja meg a vállát. Biztosan kibékültek. Aztán ujjai finoman a billentyűkre futnak, és hirtelen dallamokkal telik meg a helyiség. Kedvenceit játssza: az All The Things You Are című számot, majd Szabó József szerzeményét, az Eiffel-tornyot. Nagyot szippant a levegőből. Mintha valahol az Alpokban sétálgatna, a tájra ereszkedő felhők között.