Levente, Irén

Mítoszok és legendák közt - Daniel Barenboim Tetralógiája

2003.04.13. 00:00

Programkereső

A komolyzenei lemezek piaca mai állapotában alapvetően nem más, mint egy hatalmas paradoxon. Zeneértők sokasága teszi fel a kérdést: mi szükség van klasszikus művek (szimfóniák, versenyművek, operák stb.) újabb és újabb felvételeire?

Hiszen már szinte mindent elmondtak ezekről a remekművekről, léteznek historikus, mono, sztereó, özönvíz előtti analóg, és modern digitális technikával készült lemezek, amelyek az elmúlt 70 év zseniális művészeinek nagyszerű interpretációit örökítik meg? Az operáknál maradva, olyan közkedvelt művekből, mint például a Tosca vagy a Traviata félszáznál is több felvétel áll rendelkezésre, és lemezbarát legyen a talpán, aki akár csak a töredéküket is hallgatja és birtokolja.

És mégis: a lemezkiadó cégek egymást felülmúlva jelentetik meg az új felvételeket a művekből. Vannak látszólag könnyebb esetek, ezek az igazán populáris művek, amelyek tapasztalatok alapján könnyebben eladhatók, és amelyeknél sokszor csupán anyagi szempontok látszanak érvényesülni, ezekből átlagban négy-öt évente jelenik meg új felvétel. Továbbá vannak a keményebb diók, amelyekhez tényleg csak akkor nyúlnak, ha akad egy-egy olyan szuverén gondolkodású művész, legyen az akár karmester, akár szólista vagy énekes, aki képes megvalósítani mindazt, amit jó, ha évtizedenként egyszer-egyszer sikerül: nevezetesen valami többletet hozzáadni a remekművekhez. Nem elsősorban a technikai megvalósításról van itt szó, bár Karajan, a világ első hanglemez-dirigense ebből a szempontból is újdonságra törekedett (a nevéhez többek közt négy teljes Beethoven-szimfónia ciklus, valamint operafelvételek sokasága fűződik az összes létező hangrögzítési technikával), hanem arról, hogy a művek interpretációtörténetét továbbírva valami olyan, sokszor megfoghatatlan érzelmi-tartalmi pluszt csempésszenek a lemezekre, amelyek miatt nem csak anyagilag éri meg a lemezcégeknek az egész „buli”. Ez az igazi ritkaság, és persze a mai világban egyre kevesebb példa akad rá.

A Teldec cég hatalmas vállalkozásba fogott még a múlt század 80-as éveinek legvégén, megkezdve a standard Wagner-operarepertoár lemezre rögzítését, mégpedig a századvég és a századelő egyik legkiválóbb Wagner-dirigensének, Daniel Barenboim-nak a vezényletével. Barenboimról már rengeteg mindent leírtak, sokan rendkívüli művésznek, sokan viszont egész egyszerűen Furtwängler utánzójának tartják, egy dolog azonban vitathatatlan, nála többször soha senki nem vezényelt a Wagner-operajátszás őshazájában, Bayreuthban. Ez egyesek szerint nem érdem, ám mindenképp tény.

A lemezek közül terjedelme folytán is kiemelkedik a Nibelung-tetralógia, amely A nürnbergi mesterdalnokok mellett a másik élő felvétel Barenboim Wagner-ciklusában, az összes többit stúdióban rögzítették. A Nibelung gyűrűjéből is készült már jónéhány világhírű felvétel, elég csak Clemens Krauss, Furtwängler, Solti, Levine vagy Karajan lemezeire gondolni, így aztán jelentős elődökkel kell felvennie a versenyt annak, aki ehhez a zenedrámához nyúl. Ám ez Barenboimot láthatóan (vagy inkább hallhatóan) egy cseppet sem zavarta, és ez így is van rendjén.

Talán nem is baj, hogy a monumentális mű ezen felvétele Bayreuthban, színpadi előadások során készült, hiszen így a hallgatók tanúi lehetnek annak a kivételes képességnek, amely segítségével Barenboim az egyes jeleneteket, a jelenetekből a felvonásokat, azokból pedig magukat a műveket felépíti. Ez talán a legnagyobb erénye ennek a Ring-felvételnek, a folyamatosság és a nagyívű, konzisztens építkezés. Sokan megvádolják a karmestert azzal, hogy sokkal inkább a linearitásra, semmint a részletgazdagságra törekszik, ez azonban itt nem érhető tetten. A Bayreuth-i Ünnepi Játékok zenekara nagyszerű közreműködője, sőt mi több-Wagner-műről lévén szó- főszereplője az előadásoknak, valószínűsíthető azonban, hogy stúdiófelvétel esetében a zenekar hangzásképe differenciáltabb lenne.

Az énekesek szempontjából nem tűnnek ilyen egyenletesnek a felvételek: akadnak sajnos gyengébb közreműködők is, a fontosabb szerepekben azonban egy-két kivételtől eltekintve nagyszerű művészek hallhatók. Mindenképp első helyen kell említeni John Tomlinson Wotanját, illetve Vándorát. A brit énekest hangja elsősorban basszus-szerepekre predesztinálja, ennek köszönhetően a felvételeken a főisten hihetetlen súllyal és autoritással szólal meg. A magasabb fekvésű részekben csak néha érezni egy kevéske erőlködést, amelyet aztán könnyedén feledtet a művész nagyszerű játéka és félelmetes hangja. Tomlinson alakításában A Rajna kincsében még ereje teljében lévő isten A walkürben már meggyötört, a Siegfriedben pedig reményvesztett, cinikus ember.

Siegfried Jerusalem Siegfriedként megbízható tejesítményt nyújt, mindvégig kiegyensúlyozott hangi alakítással, nagyszerű Kovácsdalt énekel, és az Erdei madárhoz is illúziókeltően szól. A másik igazi hőstenor-szerep gazdája, Poul Elming is remek énekes, azonban ő inkább a szerep lírai részeiben (főként az első felvonás szerelmi kettősében) jeleskedik. A tenoroknál maradva, kiemelkedően jó Graham Clark Loge, illetve (a Siegfriedben) Mime szerepében, nem jellemző rá az ezekben a szerepekben sokszor bizony előforduló, és már az énekhang rovására történő karakterizálás, szerencsésen „keveri ki” az egyéni színeket úgy, hogy mindvégig a dallam felől közelít a szerepekhez.

Az egyértelműen sikeres hangi alakításoknál maradva feltétlenül meg kell említeni Linda Finnie-t, aki nagyszerű Frickát formál mind A Rajna kincsében, mind pedig A walkürben, valamint Nadine Secunde Sieglindéjét, aki talán az egész Tetralógia legjobb női közreműködője. Alberichként Günther van Kannent hallgatva pedig az lehet a benyomásunk, hogy az énekes szinte teljesen eggyé vált szerepével, olyan nagyszerűen alakítja a Tetralógia fő bajkeverőjét.

A basszus-szerepek kiosztása egyébként is jól sikerült, hiszen Mathias Hölle és Philipp Kang igazi hang-óriásként uralják Fasolt és Fafner szerepét, továbbá Hölle énekli Hundingot, Kang pedig Hagent. Sokszor támad az az érzése az embernek, hogy Hagen szerepét csak olyan énekesekre lenne szabad kiosztani, akik azon túl, hogy jelentős művészek, igazán nagy hanggal is rendelkeznek, hiszen a szerep több pontján egy akár közepes hangú basszusnak szinte lehetetlenség áténekelnie a zenekart. Sajnos ez néhány esetben, főként a második felvonásban Kang-nak is nehézséget okoz.

efb78a09-0c80-456f-b37b-fcd699349d6a

Rátérve a problémákra: Anne Evans Brünnhildéje sajnos nem mindig szól meggyőzően, és ez csak részben tudható be annak, hogy élő felvételről lévén szó, nehezen valósítható meg az énekesek és a zenekar közötti tökéletes egyensúly. A szépen kidolgozott jelenetek mellett sajnos akadnak olyan pillanatok, ahol Evans hangja sajnos egész egyszerűen nem alkalmas a szerepre, főként azokban a részekben ahol a szép hangon túl az igazi Wagner-hősnők ösztönös éneklésére és technikájára lenne szükség. Ez utóbbi probléma eredményezi azt is , hogy az egész Tetralógia zárójelenete Barenboim kitűnő teljesítménye ellenére elmarad az optimálistól. Brünnhildénél jóval kisebb szerepben ugyan, de Bodo Brinkmann Guntherként kiábrándító alakítást nyújt, csúnya, erőltetett hangját hallva ő tűnik a felvételek leggyengébb pontjának. Sajnos nem sokkal szárnyalja túl őt Gutrune szerepében Eva-Maria Bundshue sem.

Összességében elmondható: a problémák ellenére Daniel Barenboim keze alatt nagyszerű Ring született, amely azon túl, hogy méltó folytatója a nagy Wagner-dirigensek által megteremtett hagyományoknak, feltehetően újabb generációkat ismertet meg a remekművel. A négy felvétel szerves egészként funkcionál, a lemezeket hallgatva ha nem is a tökéletességről, de a teljességről mindenképp valamiféle képet kaphatunk. Ne legyünk telhetetlenek, ez sem semmi…