Jácint

Vázsonyi Bálint emlékezete

2003.04.15. 00:00

Programkereső

Az esztendő első napjaiban kaptuk a szomorú hírt: elhunyt Vázsonyi Bálint zongoraművész, Dohnányi Ernő utolsó tanítványa, életrajzírója. Hogy az agyonhallgatása után Dohnányi rehabilitációja Magyarországon megkezdődhetett, nagymértékben az ő érdeme. A vajda tornyának premierje alkalmából rá is emlékezünk

Fischer Annie mondása volt „A hangban minden benne van”. Nos, Vázsonyi Bálintról írva, Vázsonyiról a zongoraművészről, ezzel kell kezdenem és ezzel kell majd befejeznem: gyönyörű hangja volt. Vázsonyi keze alatt a zongora úgy szólalt meg, amiről részemről a legnagyobb elismerést mondhatom ki: úgy szólalt meg a zongora, hogy elfelejtettem a zongorát. Vagyis csak zenét, színeket, érzelmeket hallottam, és semmiképpen nem valami kalapácshangszer kopogását, még ha ez a legragyogóbb zongoratechnika vérteiben koppant volna is elénk. A legnagyobb fortékban, a legerőteljesebb akkordokban sem volt soha durva, kemény, pedig volt ereje, egy oroszlán hatalmas mancsának simogatásává vált az, ami egyesek keze alatt fülroncsoló dübörgés lett volna. Igen, ilyesmit érezhetett az Adams házaspár, amikor szelíd oroszlánjuk kedveskedett nekik. Mikor pedig finom halk zenére került a sor, Bálint bársonyos simogatása megadta a zeneköltőnek azt a gyöngédséget, amit csak egy, az előadóművészetben élő költő képes megadni.
Bálintról szólva ezzel kezdtem: „Vázsonyiról, a zongoraművészről…” Ezzel arra kívántam utalni, hogy Vázsonyi nemcsak zongoraművész volt, hanem sok minden más is: író, politikus, zenetudós, filmproducer és rendező.
Felbecsülhetetlen érdeme, hogy Dohnányi Ernő reneszánszát élheti napjainkban hosszú évek elhallgatása után. De én most itt nem akarom Vázsonyi ezen területeken kifejtett érdemeit méltatni. Tudomásom szerint megtették ezt mások. Inkább csak azért teszek említést sokoldalú mivoltáról, mert a sokoldalúság, az univerzális ember, a reneszánsz művész, aki benne van „abban a hangban”. Bálint azon kevesek közé tartozott, akik szakmájuk mezsgyéjén állandóan túl kalandoznak, más testvérszakmák birodalmába. Így ott volt ő az operában, estéről estére, és ott volt az opera benne, lelkében, játékában.
Csakis az tud úgy egy Mozart-dallamot a zongorán leénekelni, mint Báint tudott, aki ismeri, tudja a Mozart-operákat. Nem felejtem el az estét, mikor feljött hozzám az 50-es évek elején, és órákig énekelt zongorakíséretemmel Kodály-dalokat.
Amikor hosszú évek óta először jött fel Pestre, immáron feleségével, Barbarával – épp Tokody Ilona volt előttük a vendégünk. Miután bemutattam egymásnak a két művészt, Tokody egy Kodály-dalt énekelt el, nem is tudva, hogy milyen kedves szellemet idézett meg számunkra ezáltal a múltból. Kérésemre, hogy Ilona is megismerje Bálintot, ő először Dohnányi Karácsonyi énekvariációit játszotta el úgy, amint csak egy igazi Dohnányi-növendéknek illik játszania, és utána Schubert G-dúr szonátájának I. tételét úgy, „ahogy csak Dohnányinak illett volna”, mert Bálint játéka, túlmenően azon, hogy mint növendéke magán viselte mestere pecsétjét, valami kongeniális módon emlékeztetett Dohnányiéra.
Ezzel gratuláltam azon a hangversenyen, amely Bálint életének egyfajta summázása, zenei apoteózisa volt: a Tudományos Akadémián 2002 szeptemberében Dohnányit zongorázott, miután visszaadta a nála letétbe helyezett Corvin-láncot, amellyel annak idején az Akadémia tüntette ki.
Röviddel ez emlékezetes este után Vázsonyi Bálint követte Dohnányit oda, ahol bizonyára újra egymásra talált mester és az időközben mesterré vált tanítványa.