Jácint

Halál a besenyőkre

2003.04.19. 00:00

Programkereső

Korszerűtlen gondolatnak tűnik most, amikor azért klasszikus belcanto operák a lehetetlen emlékezetkihagyásos történeteikkel mégiscsak műsorra kerülnek, de Dohnányi Ernő operájának mégis szörnyű ellensége a cselekmény. A vajda tornya a Kőmíves Kelemenné-történet legendás-történelmi keretbe foglalása. Megelevenednek a daliás idők, amikor még embereket hívtak Tarjánnak, Túrkevinek meg Dömölknek és nem városokat, és a székelyek csatáztak a besenyőkkel. Halál a besenyőkre.

A történet azonban egy nyolc év fölötti gyermeknek már nem elégíti ki az igényeit, egy gonosz nő beugrasztja a jót, hogy őt falazzák be a toronyba, aztán minden ok nélkül bevallja bűnét, mire a felbőszült férj kétszer vakbélen szúrja. A végén a székelyeket megmentik a magyarok, akik szerencsére még nem tudják, hogy a megölt gonosz pont a magyar fejedelemlány volt, de remélhetőleg a diplomáciai tárgyalásokon majd tisztáznak mindent. A három felvonásból azonban így csak egy az, ami érdekes, amikor szegény Ivát befalazza az apósa a torony aljába. Megrendezni ezt sem sikerült, mert a felvonás elején a torony Ivát perceken át eltakarja a nézőtér bal oldalán ülők elől, utána pedig amit Airizer Csaba előad az álkősziklák cipelésekor, abba Alfonso több humort tudott belevinni.

A másik oka a mű reménytelenségének maga Dohnányi. Majdnem azt mondtam: Dohnányi lustasága, de Dohnányi persze nem volt rest, öt másik helyett dolgozott a magyar zenei életben, csak az az öt ebben az esetben kevesebb, mint egy lett volna. Vagyis nem talál ki a műhöz egy önálló zenei világot, akár wagneri alapon, egy nem létező, romantikus világot, akár bartóki alapon a népzenében, a kutatásban és a tudományban gyökerezőt, hanem egyszerűen csak levette, hogy mi megy a világban, és ezeket az elemeket tette egymás mellé. Wagner és Bartók, impresszionizmus és Richard Strauss, operett és tömegdal váltják egymást, néha bravúrosan, néha meg úgy, hogy csuklani kell tőle. Elfogadható történettel azt lehetne mondani, hogy Dohnányi műve jó színpadi zene. Rossz történettel meg azt, hogy rengeteg érték marad benne fölismeretlenül, és megy végül veszendőbe.

Ilyen érték az énekesi teljesítmény is. Bándi János és Frankó Tünde nagyon magas szinten dolgoznak, az utóbbi még szép és finom jelenség is, persze, hogy pont őt kell aztán befalazni. A gonosz szerelmest, Emelkát éneklő Balatoni Éva hangja és éneklése nem makulátlan, de az egész jelenség mégis erős. Massányi Viktor ennek bizonyos fokig az ellentéte, bár az orgánumon lehet vitatkozni, kicsit véznácska igazi baritonhoz, lent nem is szól tisztességesen. A többiek a kisebb szerepekben kibírhatóak, leszámítva Hantos Balázst, akit egyszavasnál hosszabb szerepben fölléptetni olyan mértékű modortalanság a vezetőség részéről, ami ellen csak tiltakozni lehet. Nagy Viktor a torony összeomlását viszonylagos sikerrel oldotta meg, lehet érezni a veszélyt a pillanatban. Aztán le is állt, a darab vége már Monty Python, a székelyek a közönség feje fölött elvigyorognak, úgy örvendeznek az érkező magyaroknak. Hátranéztem. Nem jöttek.