Magdolna

Komolyan gondolják

2003.04.23. 00:00

Programkereső

Egyetlen csapdát kell elkerülni a befogadásnál, persze pont azt, amelyiket az előadók nagy ügyesen fölállítottak. Fölvették újra lemezre a Máté-passiót, és ha azt kérdezik, hogy vajon miért, akkor azt mondják, hogy csakis azért, mert ilyen felvétel még soha nem készült. Tudniillik egy Joshua Rifkin nevű tudós és gyakorlati muzsikus huszonkét évvel ezelőtt közzétette kutatásai eredményét a Bach-kantáták és -passiók előadási gyakorlatáról, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy minden rossz, amit addig gondoltak, gondoltunk.

A passiókban igazából nem szerepelt külön kórus, csak a szólisták énekeltek együtt ezekben a tételekben. Rifkin elméletére meggyőző cáfolat nem született, ő viszont karmesterként fölvett egy szép maroknyi kantátát, amelyek igazán szépen szólnak. Most tehát egy másik karmester, Paul McCreesh vett egy nagy levegőt, és elkészítette a Máté-passiót ugyanezen az elvi alapon. Hogy ha a régizene-játszás komolyan akarja venni magát, akkor egy kutatási eredményt mindenképpen ki kell próbálnia a gyakorlatban is.

Ha elfogadjuk, hogy ennek a lemeznek végül is ez a tétje, akkor McCreesh szépen sétál át a célon. Elkészült a lemez, összesen nyolc énekest sorolnak föl közreműködőként – de álljunk meg. Nyolcat? Mert az sajnos kevés. A minimális kettős kórushoz elegendő kétszer négy szólam, de a Máté-passió nyitókórusában még a korál is megszólal. Vagyis kell egy kilencedik ember is. Amit persze meg is oldanak, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy a második szoprán, a fiús hangú Julia Gooding énekli a szólamot. És ettől kezdve sajnos minden hivatkozás a régi hangzásra meg a Tamás-templom méreteire tökéletesen értelmetlenné válik. Mert lehet, hogy Bachnak nagyon határozott elképzelései voltak arról, hogy hogyan kell előadni a művét, de arra aligha gondolt, hogy legyen valaki a kórusban, aki egyszerre két szólamot énekel. És rögtön fölmerül a meghallgatás helyszíne is mint új kérdés: gondolt-e arra Johann Sebastian, hogy a passiót valaki mondjuk a számítógép előtt üldögélve fogja hallgatni, ahogyan most én teszem? Szóval, ha semmi nem úgy van, akkor miért kell még mindig a XVIII. századra hivatkozni?

A következtetés azonban nem az, hogy az irány téves, amelyet McCreesh vagy Rifkin kijelölt. Az vagy jó, vagy rossz. A lemez mindenesetre jó. Steril hangzású, pedig templomban vették föl, de a passió elbírja ezt a fajta tisztaságot. Gyors, időnként táncos léptű, de a kis kórus önmagában is kijelöl egy lehetséges minimális tempót, nem lehet a végtelenségig húzni, mert nem szólal meg a zene. Ami pedig a nyolcfős kórust illeti, az néha olyan erővel, energiával és lendülettel szólal meg, hogy azt százfős nagy társulatok is megirigyelhetnék. És persze rengeteget nyerünk ezzel a fölállással, nem elméleti síkon: időnként végre hallani lehet azt is, hogy mit játszik a zenekar, és McCreeshnek igaza van, ahhoz tényleg túlságos alapossággal dolgozta ki Bach a zenekari szólamokat, hogy azt mondja, különben mindegy, csak a ritmus legyen meg a zenekar alatt.

Ennyi a tanulság. Nagyon jó, hogy elkészült ez a lemez. De nem kell kidobni a Klemperer és a Gönnenwein vezényelte változatot sem. Itt ülünk a mérhetetlen gazdagságban. És a látszat ellenére boldogok vagyunk. (Bach: Máté-passió – Deutsche Grammophon, 2003)