László

Figaro a nézőtéren borotvál

2003.05.14. 00:00

Programkereső

Hetvenesztendős Gyimesi Kálmán, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja

Mindmáig hű szegedi közönségéhez, holott ugyancsak „futtatták” külföldön. Mi több, Gina Cignánál, Olaszországban is tanult. Sokoldalúsága révén széles körű repertoárral ajándékozta meg publikumát. Most, hetvenesztendősen is, három hete Rigolettót énekelt Gyimesi Kálmán.

- Több mint negyvenéves pályafutása fő állomásai a Mozart-operák. Hangi adottságai, stiláris vonzalma vagy a sors hozta így?

– A hajdani szegedi fő-zeneigazgató, Vaszy Viktor Donizettin, Mozarton, Rossinin nevelt. Végigénekeltette velem a Mozart-szerepeket, például az alig ismert Idomeneót is. E mű csak a Tisza-parti város repertoárján szerepelt. Mozart fegyelmezett hangtechnikát, precíz kivitelezést, önfegyelmet igényel. A romantikus művekben lehet picit később belépni, „elandalodni”.

– Az érzelmek hátán úszni…

– Úgy van. E tekintetben jó iskolám volt: a Zeneakadémia után Gina Cignánál tanultam Sienában. Aztán Kölnbe szerződhettem volna, de Aczél György, a kultúrkorifeus kijelentette: „magát nem engedjük a svábokhoz: nem azért taníttattuk ki; leküldjük két évre Szegedre, aztán felhozzuk Budapestre.” Ehhez képest negyvenharmadik éve vagyok a Tisza-parti városban. Panaszra nincs okom, végigénekelhettem a főszerepek többségét: csak Verdiből tizenhatot, hogy az említett Mozart-szerepeket, s a többit ne is soroljam.

– Ha csak híres szerepeire, a Don Giovannira vagy Puccini Toscájának Scarpiájára gondolok: a színészi megformálás legalább olyan fontos, mint a zenei. Nem elég jól énekelni?

– Ismét a jó iskolámra hivatkozhatom. Lendvay Andor tanár úr a Zeneakadémia elvégzése előtt színész volt, fontosnak tartotta a hiteles játékot. Extrovertált lényem, színészi adottságaim miatt sokat foglalkoztattak már a Zeneakadémián is. Sokat köszönhetek Lendvay tanár úr kitűnő „színészvezetésének”. Gina Cigna ezt csak tovább csiszolta. A sevillai borbély címszerepében például kiötlötte, hogy amint színpadra lépek, ott a nyílt színen megborotválkozom s az éles pengével a képemen végigénekeltem az áriát. Amikor pedig másodszor, a közönség felől léptem színre, megborotváltam a széksorokban ülő színházi fodrászsegédünket. Mindezzel életet vittünk az előadásba. Elárulom: sokat ellestem Melis György fenomenális Figaro-alakításából. Nekem szerencsére megvolt a rátermettségem a színpadi mesterséghez, amit a jó rendező felismer és kamatoztat. Angyal Mária például annak idején, ennek ismeretében remekül dolgozott velem.

– Milyen a viszonya a rendezőkkel? Vannak énekesek, akik saját nagyságukba vetett hitük okán nem hallgatnak az instrukciókra.

– A rendezőben akkor hiszek, ha az alkatomra is figyel. A filmvásznon például a művészi energia az arc- és szemjátékban érvényesül. Az operában másképp van: hiába kitűnő a zenekar, a rendezői elképzelés, ha nem jó az énekes, mit sem ér a produkció. Ha olyasvalaki nyúl a műhöz, aki a zenéhez nem konyít, borzasztó dolgok sülnek ki. Hiszen a művészi erő az énekes hangja révén nyilvánul meg: a dallamokban tárul fel a zeneszerző megannyi titka. A rendezés akkor jó, ha adekvát a zenével; ellenkező esetben biztos a bukás. Sok modern operában játszottam, talán egyike vagyok azoknak, aki legtöbbször lépett fel hazai bemutatókon, s e tapasztalatok nyomán mondom: csak zeneértő rendező kezén diadalmaskodhat a mű. Az operát csak az „porolhatja le”, aki mélységében ismeri, és nem üres „messianizmussal” közeledik hozzá. Mert mi az opera lényege? Az, hogy az érzelmek közvetítéséhez kevés a szó. A jó rendező már a szereposztásnál a hangi karakter szerint választja ki szereplőit. Az énekesekből is „készülnie” kell, nem dolgozhat ellenükre, elvont koncepciók jegyében. Vannak persze modern zeneszerzők – tisztelet a kivételnek –, akik műve nem „lélekről léleknek szól”, hanem steril spekuláció vezeti őket komponáláskor.

– Vannak viszont a XX. századot ihletetten megjelenítő művek, például a Mathis, a festő, amelynek címszerepét ön is énekelte…

– Hindemith Mathis, der Mahler-jének címszerepe rusztikus erejű. Különben sok modern művet egyedül, vagy elsőként én énekeltem az országban, már a hetvenes évek óta, például Werner Egk Peer Gyntjét, vagy a nálunk akkor ismeretlen G. Einemtől a Danton halálát, vagy Az öreg hölgy látogatásában Ill szerepét (ugyancsak tőle), továbbá Németh Amadé Villonját, s lokálpatriótaként hadd említsem meg a szegedi Vántus István Aranykoporsó operaátiratának Ammonius-szerepét is. Mindent megkaptam, amit szeretek, hát még ha hozzávesszük koncert- és templomi fellépéseimet is. Ökumenikus szellemű lévén, bármelyik egyház hívására elmegyek ingyen énekelni. Épp a napokban szólaltattam meg a H-moll mise bariton szólamát a dómban. Fél évszázada tudom: a zene magasabb szférába emeli a lelket és erkölcsi érzékünket nemesíti.