Bertalan

Edelmann és Bruscantini

2003.05.20. 00:00

Programkereső

Tíz nap alatt ketten is meghaltak az operatörténeti félmúltból, két mély hangú úr, egy osztrák és egy olasz, Otto Edelmann és Sesto Bruscantini.

Illetve talán nem is a félmúltból valók ők, semmi esélyünk nem volt arra, hogy bármelyiküket is hallhassuk, mindketten elmúltak nyolcvanévesek, mindketten visszavonultak, amit nekünk mondhattak, azt elmondták hanglemezeken, nem is másodlagos fontosságú albumokon. Edelmann énekli Ochs bárót a Karajan vezényelte Rózsalovagban, és ezzel néhány nemzedékre alapvetően befolyásolta az énekesek és a közönség viszonyát a szerephez, és ő a basszus a Furtwängler vezényelte Kilencedik szimfóniában, amelyet Bayreuth háború utáni megnyitása alkalmából adtak elő 1951-ben. Nem is lemezgyűjtemény az, amelyből ez a két felvétel hiányzik. Amit még Edelmannról tudni kell: szépen induló karrierjét a világháború nem törte ketté, bár sikerült két vidám évet eltöltenie orosz hadifogságban. Európa és Amerika nagy operaházaiban énekelt, legmaradandóbban a német repertoárban, Wagner és Richard Strauss operáiban. Ötvenkilenc évesen visszavonult, és tanítással foglalkozott. Két énekes fia van, akiket elmésen Péternek és Pálnak kereszteltek, de egyikük sem futott be az apjukéhoz mérhető karriert. És a múlt héten megjött az életrajzot lezáró utolsó dátum: május 15-én, nyolcvanhat éves korában meghalt.

Talán kisebb jelentőségű lemezek maradtak a két évvel fiatalabb és kilenc nappal korábban elhunyt Sesto Bruscantini után, bár itt is akad egy nyugtalan, modernül ideges, azóta sem fölülmúlt Cosi fan tutte szintén Herbert von Karajan irányításával, de talán még érdekesebb, hogy ehhez a pályához közvetve, áttételekkel, de mégis közünk van. Bruscantini ugyanis kellemesen hosszú pályát futott be. Hetven körül még Salzburgban énekelte a Cosi fan tuttéból az öreg agglegényt, fiatalokat szégyenítgetve meg maga körül. Nem a hang volt a csoda, hanem az énektechnika. Homogénen, egy helyről szóltak a hangok, mindegy, hogy magas vagy mély volt az éneklendő magasság, a pozíció és a hangszín ugyanaz maradt, föntről, az orr környékéről szólt, nem színezgetve, nem erőlködve halálra az egészet. Bruscantini pontosan tudta, mit bír el a hang, régi vágású énekművész volt, aki rábízhatta magát az orgánumára, mert halkan énekelni, mert tudta, hogy a hang, ha jól képzik, úgyis eljut mindenhová, bármilyen zajos is körülötte a zenekar.

Ha valaki úgy érzi, hogy hiszen ez olyan, mintha Melis Györgyről lenne szó, jól gondolja. Ugyanaz az iskola, a klasszikus olasz éneklés a hang szépségére és örömére alapozva, nem idetenni, odatenni, torzítani a kifejező éneklés érdekében, mert a szilárd, stabil, orr közeli pozíció mindenhez elég. És mindkettőnek a hosszú pályát is garantálta, egyébként ugyanabban a szerepkörben: Figaro az induláskor, Falstaff, Don Pasquale és Don Alfonso a kijáratnál. Úgyhogy ne is azon sírdogáljunk, hogy nincs Bruscantini, hanem ha nagyon akarunk szomorkodni, akkor inkább amiatt, hogy a Melis által képviselt olasz baritonhagyományoknak nincs hazai folytatása. Mert ez tényleg nagyon nagy baj.