Péter, Pál

On-line zeneipar, digitális Robin Hoodok

2003.05.24. 00:00

Programkereső

Fontos csatát vesztett nemrég a zenefájlok ingyenes és korlátlan csereberéje ellen évek óta küzdő RIAA (Amerikai Lemezkiadók Szövetsége): a Grokster és a Morpheus programok készítői elleni perben egy Los Angeles-i bíróság megállapította, hogy a cégek nem büntethetők felhasználóik tettei miatt, "miként a Xerox sem okolható azért, ha az általa meghonosított fénymásolással illegális kópiákat készítenek".

Ezzel gyakorlatilag törvényesen is legalizálták e szoftverek széles körű alkalmazását, érzékeny veszteségeket okozva az elmúlt években amúgy is erősen megrendült iparágnak. Ráadásul a multik által tavaly létrehozott új fizetős on-line szolgáltatók (Pressplay, MusicNet) egyelőre nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, igaz, az Apple két hete működő, egyelőre csak Macintosh platformon használható vállalkozása, az iTunes a vártnál jóval nagyobb sikerrel indult.
Pedig 2001-ben az első látványos, precedensértékűnek szánt pert még megnyerte a nagy lemezcégeket képviselő RIAA. Az egykor hatvanötmillió regisztrált felhasználót maga mögött tudó Napster előbb kényszerűen bezárt, majd amikor megpróbált fizetős szolgáltatásként újraindulni, azonnal megbukott. A Napster ugyanis régóta nem az egyedüli fáljcsereberélgető program, csupán az egyik legelső és kétségkívül a leghíresebb, amelynek megregulázása után ez a hatvanötmillió zenehallgató zöme egyszerűen átnyergelt az iMeshre, a Gnutellára, a FastTrackre, később a SoulSeek-re, a KazaA-ra, a Gloksterre vagy bármely más freeware (ingyenes) szoftverre. Ezek többségénél ráadásul már nincs is központi szerver, ahol a felhasználók gépein lévő zenék listáját és elérhetőségi helyét tárolnák - a program felhasználói közvetlenül egymás számítógépeihez csatlakoznak. A Webnoise piackutató cég korabeli jelentése szerint egyes fájlcsere-hálózatokon a Napster bukásakor mintegy húsz százalékkal több médiafájlt töltöttek le a felhasználók, mint egy hónappal korábban, és például 2001 szeptemberében másfél milliárd fájlletöltés futott keresztül rajtuk.
A lemezipar persze az azóta eltelt másfél évben is megtett minden tőle telhetőt a digitális kalózkodás megakadályozására. A RIAA rendkívül agresszív, félelmet kelteni akaró kampányokkal próbál érdekeinek érvényt szerezni, felszólításaival folyamatosan "bombázza" a széles sávú internetszolgáltatókat és felsőoktatási hálózatokat, és még attól sem riad vissza, hogy a Glokster- és KazaA-felhasználóknak fenyegető üzeneteket küldjön vagy több százezer dolláros kártérítést követeljen egyetemistáktól. De számos nagy sztár is hadjáratot indított a fájlcsereberélők ellen. A Metallica vagy Eminem (aki egyébként tavaly a legtöbbet, több mint tízmillió lemezt adott el) megelégszik egy-egy sarkos és szaftos odamondással ("bárki is tette fel ezt a szart a netre, szeretném megtalálni, és a szart is kiverni belőle"), Madonna viszont maga helyezte el idő előtt új lemezének "hibás" számait a fájlcserélő hálózatokon, amelyek valójában egyetlen meghosszabbított kiabálást tartalmaztak: "Mit gondolsz, mi a francot csinálsz?" Nos, a válasz sem késlekedett sokáig, nem sokkal rá hackerek feltörték az énekesnő hivatalos weboldalát, és feltöltötték rá mp3 formátumban valamennyi szám végleges változatát, plusz az üzenetet: "Azt gondolom, ezt a francot csinálom!". Bár ezek szélsőséges esetek, mégis jól mutatják, hogy a nagy kérdés változatlan: racionális üzleti szemlélettel és jogi eszközökkel hosszú távon sikeresen lehet-e korlátozni egy mindenféle kereskedelmi és profitszempontnak, illetve jogszabálynak fittyet hányó, spontánul és alulról szerveződő, decentralizált, folyamatosan váltó és változó internetes közösséget? Ahol az érzelmeknek, a vágyaknak, az ideáknak, a digitális Robin Hood-attitűdnek a szerepe és az összetartó ereje sokkal nagyobb és kikezdhetetlenebb, mint azt a lemezipar mai irányítói gondolnák. A multik persze maguk is érzik, hogy nem elég tiltani, nekik is lépni kell, és kicsit megkésve, de tavaly végül elindították a saját digitális zeneboltjukat - a Sony Music és Universal a Pressplayt, a Warner Music, az EMI és a BMG pedig a MusicNetet. És bár fél évvel ezelőtt végre megállapodtak, hogy egyesítik kínálataikat, szolgáltatásuk nem éppen felhasználóbarát: bonyolult előfizetési rendszer, kötelező vásárlás és mindenféle felhasználási korlátozás veheti el a kedvét az érdeklődőknek.
Ezért lehet az, hogy míg mondjuk a Pressplay virtuális áruházában 300 ezer szám közül válogathatunk, az ennek kétharmadát kínáló iTunes iránt mégis sokkal nagyobb volt az érdeklődés az elmúlt héten. Ráadásul úgy, hogy a hozzá szükséges program jelenleg csak a világ számítógépeinek négy-öt százalékát kitevő Macintosh platformon fut. (Az Apple bejelentése szerint a Windows alapú komputerekre a szoftvert még ebben az évben elérhetővé teszik.) Az iTunes ugyanis lényegesen kisebb regisztrációs procedúrát kíván, esetében alig van technikai és jogi korlátozás, a számonként 99 centes (220 forintos) letöltési díj leperkálása után pedig bárki összeállíthatja és CD-re írhatja a maga kedvenceit. Igaz, az általa használt AAC (Advanced Audio Coding) nevű tömörítési eljárás minőségben nem éri el a "gyári" CD színvonalát, még ha lényegesen jobb is a legszélesebb körben használt mp3-énál.
A zenefelhasználók és -vásárlók derékhada persze valójában nem is érti ezt az egész történetet. Felmérések szerint a világon az összlakosság alig öt-tíz százaléka tölt le rendszeresen zenefájlokat az internetről, és ez az arány Magyarországon négy százalék körül mozog. Igaz, ez a szám a jövőben várhatóan emelkedik majd, és a technikai lehetőségekbe beleszülető fiatal generáció lassan természetesnek veszi, hogy egy-egy új albumot először nem a lemezboltban keres, hanem az internetes fájlcserélő hálózatokban. Ha pedig megtetszik neki, megszerzi magának másolt CD-n.