Vendel

A félfejű Budapesten

2003.06.02. 00:00

Programkereső

Ami jó: láthatólag csúcsra van járatva a Madách Színház, dolgoznak, mint a lovak, rohangálnak, átöltöznek, sietnek a díszletváltásokkal, nem szakad meg az előadás folyamatossága, lemegy Az operaház fantomja. Csak hát azért ez minden erőfeszítés ellenére leszállított árú, tájjellegű előadás, ahol az oldalról betolt díszletelemek ritmikus döcögéssel jutnak el rendeltetési helyükre, ahol a varázslatos díszleteket gyűrött molinók helyettesítik, a kórus énekelni nem nagyon tud, és a világítás nem feltétlenül arra irányítja a figyelmet, amit nézni kellene. Leszakad a legendás csillár, de sikoltani nem kell miatta. Nem is sikolt senki sem. Kicsi a színpad, nem akad el a lélegzet a látványtól, a Madách gárdája nagy erőfeszítéssel szerezte meg egy olyan mű előadásának jogait, amellyel az adott körülmények között nem tud megbirkózni. Nem kételkedem abban, hogy a szerző ennek ellenére el lesz ragadtatva az előadástól, és ugyancsak meg lesz elégedve azzal, hogy szabad kezet adott a hazai színpadra állítóknak, mert majd bolond lesz mást mondani. Személyes vélekedésem szerint Andrew Lloyd Webber egyszerűen ránézett a naptárra, rövid fejszámolás után megállapította, hogy ez egy tizenhét éves darab, bőségesen meghozta már azt a hasznot, amit várni lehet tőle, és akkor jön ajándékba ehhez Kelet-Európa.

Ennek ellenére is óvakodnék attól, hogy a szerzőt lebüdöskapitalistázzam, mert a Fantom nagyszerű munka. A történet ugyan csak variáció Quasimodo közismert sorsára, de a templom helyett az opera lett a cselekmény színtere, és az új helyszín nagy lehetőséget ad a zenés illusztrálásra, a paródiára, a játékból komollyá forduló dallamokra, a musical műfajának látszólagos és valóságos megemelésére. Lloyd Webber pedig nem nagyon hibázik ebben a darabban. Illetve kicsit sem. Az első részben elhangzik három nagy sláger, de a második felvonásra is marad még egy, és aki azt hiszi, hogy ezt pusztán csak pénzalapon meg lehet csinálni, az legyen kedves, csinálja is utána. Biztos, hogy meglesz a pénz is hozzá. És azon túl, hogy jól fizető musicaleket érdemes írni, nem kétséges, hogy ott van a személyes hang is a darabban. Éppen a második felvonásban, és éppen a negyedik nagy slágerben, amelyben a női főszereplő, Christine édesapja sírjánál arról énekel, hogy bárcsak találkozhatnának még valahogy (sajnos a szöveg fordítója, Galambos Attila az illendőnél sokkal szabadabban bánt itt a fő gondolattal). A komponálás idején a szerző még nem sokkal volt túl apja elveszítésén, így a dal utolsó sora (szó szerinti fordításban: segíts elbúcsúzni) a dallammal együtt talán mégis több, mint könnyfacsarás. Még akkor is, ha egyébként erre is alkalmas.

Profi darab igyekvő előadásban még csak a sovány döntetlenhez volna elég. Mert van elég baj Szirtes Tamás rendezésével azon túl is, hogy mit tesz lehetővé a színház és a technika. Nem kezdődik el a darab, a szerencsétlenül megvalósított, erőtlenül lejátszott nyitókép az árverésen már lassít, pedig még nincs is miből, aztán az operai jelenet sincs úgy kidolgozva, hogy legalább a paródiát érzékelni lehessen. Utóbb pedig már megteszi a magáét a szegénység, ahogy inognak a varázslatos szerkezetek, ahogy akadozik a gépezet, ahogy az utolsó jelenetben, amikor a fantomnak el kellene nyomtalanul tűnnie, jól látszik, ahogy a színész kibújik a nagy, merev palástból. Viszont az egyéni teljesítmények időnként – kellemes meglepetésre – a darab segítségére sietnek. Kisebb szerepben tűnik ki Kuthy Patrícia, illetve az Operából kölcsönzött Pelle Ezsébet. De a lényeg Sasvári Sándor a Fantom szerepében. Intenzív. Jól énekel, erőteljes, figyelni kell rá, uralja a színpadot, ráadásul az alkatától alapvetően eltérő figuraként. És akarja a szerepet, nem fél elhagyni érte a jóképű pasas fazonját. Felnőtt, nagykorú alakítás.

Sajnos a kiugrásnak remélt Mahó Andreáról ennyi jót nem lehet elmondani. Szép a hangja, de alakítása kizárólag szemforgatásra és meresztgetésre koncentrálódik, a mosolya pedig hamis. Érzem, hogy nem meggyőző, ha azt mondom, hogy talán még belejön. A másik szereposztásban Miller Zoltán túlságosan fiatal a szerephez, és nincs meg alkatában az a komor férfiasság, ami igazán vonzóvá teszi a címszerepet, inkább olyan kis csodabogár az általa játszott figura, ráadásul a szólam odafönt már nincs meg. Király Lindáról, gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nem színésznő, de nem is nagyon énekesnő, nem adja elő a zenét túlságosan kifejezően. Viszont hang, erősítésen át is látszik, hogy mennyivel erőteljesebb, tartalmasabb, gazdagabb az orgánum, mint a többieké, úgyhogy ebben az alakításban valóban benne van a folyamatos fejlődés lehetősége. És a hármas szereposztásnak megvan még az az előnye is, hogy a néző azt hiszi, a másik gárdával minden sokkal jobb.