Levente, Irén

Egyszer lesz, hol nem lesz...

2003.06.06. 00:00

Programkereső

Magyar zeneműkiadás az unió küszöbén

Egyszer volt, hol nem volt - a magyar zeneműkiadás. A másfél százada alapított Rózsavölgyi és Társa, majd nyomában a Rozsnyai, a Bárd és jó néhány kisebb. A XIX. és a XX. század fordulóján ezek látták el a magyar piacot kottával, akkor, amikor még dívott a házi muzsikálás, amikor a polgárság szinte kötelezően tartott otthon zongorát, s ha nem mindenki a klasszikusokon edzette is az ujjait, operettdalokat, később hangosfilmekből elhíresült slágereket kottából játszogatott. Volt később "a" Zeneműkiadó: az 1951-ben létrehozott állami vállalat, amelybe mint jogutódba beterelték a magántulajdonú múltat, az említett cégekén kívül például a Magyar Kórusét, amely Kodály, Bárdos, Kerényi új szellemével termékenyítette meg a hazai karéneklést és zeneszerzést. Korábban a különleges nemzetközi rangot kivívott zeneszerzők - főként Bartók és Kodály - természetes fejlődésük grádicsain lépkedve elhagyták a hazai kiadókat, s a térség fővárosa, Bécs legnagyobbjához, az Universalhoz szerződtek. Mai nyelven úgy mondanók: Európához tartoztunk, s a kultúra szabad áramlása - no meg az "Európához tartozó" Magyarország mégiscsak periferikus volta - ezt a lépést tette logikussá és lehetővé.

A tervgazdálkodás útvesztőiben

A Zeneműkiadó Vállalat létrehozása után a helyzet gyökeresen változott. A vasfüggönyön még a hazai kiadású mű is nehezen hatolt át, a kiadatlan külföldre juttatása pedig véteknek számított. Nem szűkölködött azonban a hazai szerzőtársadalom, hiszen a monopolhelyzetű kiadó vevő volt kompozícióira, sőt pedagógiai kiadványaihoz gyakorta még íratott is darabocskákat, melyek révén a "kis kezek" az élő magyar "nagy mesterekkel" kerülhettek eleven kapcsolatba. A vállalat komponistáink derékhadának előbb-utóbb csaknem minden fontos alkotását megjelentette, piaci korlátokat nem, legfeljebb papírhiányt ismerve, de azt a szocialista tervgazdálkodás útvesztőiben hősiesen leküzdve. A piac fogalma Sarlós László igazgatása alatt tűnt fel újra a magyar zeneműkiadás egén. Sikerét Sarlós annak köszönhette, hogy nagyon ómódi és nagyon újmódi volt egyszerre. Ómódi akképp, hogy tudta, mi a kereskedelem, nemcsak mert tán vérében is volt, hanem mert Angliában dolgozván látta a működő piacot. Újmódi pedig azért, mert felismerte, hogy az ország fejlődése - rendszerfüggetlenül - a piaci körülmények kialakulása felé vezet. Ő indította útjára a promóciót is, aminek révén az Editio Musica Budapest (EMB) néven valóban ismertté váló kiadó által gondozott művek mind gyakrabban és szélesebb körben jutottak külföldi közönség elé. Egyik évről a másikra kiderült, hogy a zene átjárja a vasfüggönyt, s lehet úgy is "Európához tartozni", hogy a zeneszerző a Vörösmarty téren szerződik és korrigálja a kottagrafikát. Még közös kiadások is létrejöttek, a Nyugat által legelfogadottabb alkotóink egyes művei az angol Boosey and Hawkes, illetve Chester vagy épp az Universal kezelésében kerültek a világ elé, míg az EMB a szocialista országokban terjesztette ugyanezeket.

Béklyózó belföldi piac

Az EMB meghallotta az új idők szavát a hetvenes években, és válaszolt e szóra. Balassa, Durkó, Kurtág, Szőllősy az élbolyban, s mögöttük még mintegy tíz zeneszerző munkássága és játszottsága volt e válasz, nem egy olyan kompozíciót is beleértve, amelyet Európa és Amerika jelentős intézményei - alapítványok, zenekarok - rendeltek tőlük. S az EMB a nyolcvanas években is meghallotta az idők szavát. Ez a szó azonban nem a megtermékenyítő Nyugatról jött, hanem a béklyózó belföldről. Nem ösztönzött, hanem korlátozott. Nem politikailag, hanem gazdaságilag. A nyolcvanas évek recessziója egyre nehezebb anyagi helyzetbe sodorta a Zeneműkiadót. Már kevesebb szerző kevesebb művét nyomtatták ki, később inkább csak sokszorosították, de már gyakorta a kiskereskedelemig el sem jutva. És eljött a rendszerváltozás. A monopolhelyzet megtört, létrejöttek új magánkiadók - némelyikükről már ilyen rövid idő után is azt sóhajthatjuk: hol nem voltak -, s végül privatizálták az Editio Musica Zeneműkiadó Kft.-t is. A Ricordi kezébe került, de szinte csak egy pillanatra, mert Verdi és Puccini operáinak patinás kiadóját megvette a Bertelsmann Music Group, amely azóta neves francia márkákkal (Durand, Salabert) is gyarapodott. Az EMB ma is híres Liszt-összkiadásáról, igényes pedagógiai kottáiról, de mai szerzőknek már csak szűk körére telhet erejéből, s egykor jelentős zenei könyvkiadását is rég levetette.

Kottamásolás felsőfokon

Siránkozást vár az olvasó? Oktalan volna mindig panaszkodni. Hiszen idén kezdte meg működését az a nyolcvanmillió forintos pénzalap, amelynek éves kamatára a hazai zeneműkiadók mai magyar szerzők műveinek kiadásával pályázhatnak. Ha minden megvalósul, az első kiosztásból harminchárom kompozíció kerülhet nyomtatásban az előadók elé. Ez a kiadványszám az EMB fénykorában félévnyinek felelt meg, ám az utóbbi időben kiadóink többéves termése volt. Persze a kis kiadók promóciós lehetőségei össze sem hasonlíthatók az egykori EMB-jével, de az alapfeltétel a művek elérhetősége. A magyar kiadók - noha némelyikük megelégszik a szűkös hazai piaccal - jelen vannak a világban. A magyar kotta jó hírű: ezért helyezte ígéretesen indult, de szomorú véget ért zeneműkiadói tevékenységét Budapestre a Könemann is. Számottevő exportot az Akkord Zenei Kiadó és az Editio Brassimum bonyolít jelenleg, de figyelmet keltettek a MusicTrade, a Neuma, a Polifon és legutóbb az újjáéledő Rózsavölgyi és Társa egyes kottái is.

Az utóbbi esztendők sorra lebontották a zeneműexport bürokratikus akadályait, s ezek maradéka is eltűnik az Európai Unióhoz való csatlakozással. A konkurenciaharc nem erősödik, hiszen eddig sem élveztünk előnyöket a külhoni piacon, míg a belföldi is egyre nehezebbé vált, amint a korábban devizagazdálkodási okokból részben távol tartott nyugatiak termékei elözönlötték boltjainkat.

Elözönlötték - de nem fogynak eléggé. Magyarország ugyanis alighanem élenjár a kották fénymásolásában. A zeneiskoláktól a Zeneakadémiáig szinte elfogadott módszer a kopírozás. Néhány kórusunk és zenekarunk megütötte már a bokáját, mert nem jogtiszta anyagból készült fel a fellépésére, így e téren talán pozitív a változás, de a szóló- és kamarazene kottapultjain gyakorta találhatunk másolatot, nemcsak azért, mert a megvett kottát - praktikusabb kezelés kedvéért - fotókópiázza a művész, hanem mert nem szán rá kiadványonként több ezer forintot. Sebaj, gondolhattunk nemrég, az Országgyűlés elfogadta a reprográfiai törvényt, amely az irodalmi alkotásokhoz és folyóiratokhoz hasonlóan a zeneművek magánmásolásáért is kompenzációt biztosítana a károsultaknak: szerzőknek és kiadóknak, amiként az üres hang- és képhordozók után is kapnak az alkotók, előadók és hanglemezkiadók. Ám jogharmonizáció címén egyesek célba vették ezt, arra hivatkozva, hogy az EU-ban ilyen jogszabály nincs érvényben. Inkább teljes tiltást iktatnának törvénybe. Csakhogy rabolni sem szabad, mégis rácsot, riasztót szereltetünk a lakásra! Ugyan kinek oly erős a képzelőtehetsége, hogy lássa a zenetanárt, aki egy kétoldalnyi darab megtanításáért a boltba zavarja diákját, mondván, tilos a másolás, vedd meg a gyűjteményt ezerötszáz forintért!?

S még előttünk áll az internetes kottaterjesztés: az üzletekkel konkuráló késztermékrendelés és a zeneműkiadást alapjaiban aláásni képes letöltés is. Szerzői honlapokról terjedhetnek a művek, de érdekelt kiadók nélkül a jogvédő társaságok csak lepkehálóval fogdoshatják a jogdíjakat. Már nem is az a kérdés, hogy Európába megyünk-e, hanem hogy ősközösségnek vagy kommunizmusnak nevezzük-e majd azt a rendetlenséget, amely így kialakulhat. Egyszer lesz, hol nem lesz (magyar) zeneműkiadás?