Orsolya

Beethoven-zongoraversenyek - Aimard, Harnoncourt

2003.06.16. 00:00

Programkereső

„Mi értelme lehet még egyszer felvenni e régi csatalovakat?" - teszi fel a költői (és e formában szinte tiszteletlennek ható) kérdést Nikolaus Harnoncourt új albumának szólistája, az öt Beethoven-zongoraversenyt játszó Pierre-Laurent Aimard.
6b7d0168-b66d-4898-bf86-c6d5132c3603

A francia zongoraművész a jelek szerint szükségesnek érezte, hogy a lemezek kísérőfüzetében megpróbáljon válaszolni e kérdésre: azt reméli, hogy - viszonylag új keletű -együttműködése Harnoncourt-ral a művek új, eddig nem hallott aspektusaira világít rá. Aimard így, első hallásra nagyon meggyőzőnek és gondolatgazdagnak tűnik; szívesen hallanék vele ugyanakkor Mozart-versenyműveket is, bár Harnoncourt éppen egy Beethoven-szonáta előadása alapján választotta e lemezekre partneréül.

Harnoncourt nem sok zongoristával készített felvételeket: Buchbinder véleményem szerint szerencsétlen választás volt a Brahms-versenyművekhez, s a Mozart-koncertek - roppant zenetörténeti súlyukhoz képest szinte teljesen hiányoznak a karmester diszkográfiájából. Aligha meglepő, hogy az interpretáció meglehetősen dirigensi fogantatású: Harnoncourt a partitúra minden hangjáról egyéni, határozott véleménnyel bír, s a kiváló Európai Kamarazenekar most is érzékenyen adja vissza e gondolatokat. A 2000 és 2002 között, Grazban készült felvételek minden versenymű esetében több, egymást követő koncert rögzítésével születtek: Harnoncourt célja a partitúra jelzéseinek tökéletes megfejtése, s nem jár messze a megoldástól. A zenekar artikulációja hallatlanul választékos és színes; érdemes kiemelni a dinamikai jelzések példás, rendkívül jól értelmezett megvalósítását. Más kérdés, hogy a - egyébként „modern" hangszereken játszó - zenekarban historikus timpanikat és natúrtrombitákat használó karmestert nem „zavarja-e” (főleg az első két-három versenymű esetében) a modern zongora alkalmazása. (Hogy pontosan milyen építésű hangszer, azt sajnos nem tudjuk meg a kísérőfüzetből.)

Közismert, hogy azon évtizedek, melyek alatt Beethoven öt zongoraversenye megszületett, óriási, szinte máig példátlan változást jelentettek az instrumentum fejlődéstörténetében: e változás előidézésében a koncertező Beethoven által képviselt új játékstílusnak alighanem fontos szerepe volt. Így az első két zongoraverseny annak idején még mindenképpen nagyjából olyan hangszeren (Walter-fortepianón) szólalt meg először, amilyenen Mozart utolsó koncertjeit adhatta, s e hangszeren játszva őket sokkal szembetűnőbb e zene forradalmi, újszerű jellege. Így Aimard is csak részben valósíthatja meg Beethoven meglehetősen extrém jelzéseit, s a zenekar precizitása mellett ez különösen szembetűnő. Ez azonban nem a szólista hibája, aki amúgy nagyon jól érti a karmester „beszédszerű zenéjét": együttműködésük különösen a C-dúr, c-moll és Esz-dúr koncertben tűnt számomra harmonikusnak. Továbbra is sajnálva, hogy Gardiner anno mégsem Bilsonnal vette fel e koncerteket a DG-nek, Aimard és Harnoncourt összeillő, remek páros; reméljük, hogy együttműködésük folytatódni fog.