Sámuel, Hajna

Sacramentótól Sárospatakig

2003.06.18. 00:00

Programkereső

Májusban Amerikában koncertezett a Hot Jazz Band, itthon pedig a Magyar Rádió Az év énekesének járó eMeRTon-díját nyerte el Bényei Tamás, a zenekar vezetője, aki az elismerésekről és az együttes terveiről beszélt. A Hot Jazz Band a nyáron több hazai rendezvényen is fellép, találkozhatunk velük többek között a diósgyőri Kaláka-fesztiválon, önálló műsort adnak a Hadtörténeti Múzeumban, és idén is házigazdái lesznek a sárospataki dixieland- és bluesfesztiválnak.

Nemrég jöttek vissza Amerikából, ahol Sacramentóban a világ legnagyobb tradicionális jazztalálkozóján, a 30. Sacramento Jazz Jubeleen képviselték hazánkat. Hogy sikerült a tengerentúli koncertsorozat?

– Idén már negyedszerre vettünk részt a fesztiválon, s évről évre népszerűbbek és sikeresebbek vagyunk, kezdenek megismerni minket. A rendezvény négynapos, a riói karnevál méretéhez tudnám hasonlítani. Százharminchat zenekar lépett fel, s megközelítőleg százhúszezer érdeklődő hallgatta a koncerteket. Mi naponta háromszor léptünk színpadra. Már tavaly is meglepetés ért minket, hogy minden koncertünkön felállva tapsoltak, ez Amerikában a tetszésnyilvánítás legerőteljesebb formája. Idén azonban különös megtiszteltetésben volt részünk: a záróceremónián a világsztárokat leszámítva egyedül a Hot Jazz Band adhatott elő önálló műsort, utána pedig együtt játszhattunk a legnagyobbakkal. Felállva tapsoltak nekünk. Azt hiszem, ez egy kicsit a magyarságunknak is szól, hogy ilyen meszszire Amerikától akcentus nélkül tudjuk játszani ezt a muzsikát.

– Ezek szerint ez a műfaj Amerikáé?

– Teljes mértékben. A húszas, harmincas, negyvenes évek könynyűzenéjéről – beleértve Fényes Szabolcs és Eisemann Mihály dalait – bátran mondhatom, hogy mind jazzmelódiák. Az amerikai dalszerzők zenés darabokhoz és filmekhez írtak slágereket, amelyeket a korabeli tánczenekarok, vagyis a jazzbandák játszottak. Ezt a mintát vették át a magyarok a műfaj és a stílus összes követelményével együtt.

– Ön személy szerint miért épp ehhez a korszakhoz kötődik?

– Gyermekkoromban hallottam először ezeket a számokat nagyszüleim gramofonján, s már akkor megragadott a korszak varázsa. Később a siófoki zeneiskolában tanárom, Apáti János alakított egy növendék dixielandzenekart. Ott ismerkedtem meg a műfajjal. Az emlékeimben a régi magyar számokat is megőriztem, és amikor elkezdtem ezt a muzsikát játszani, akkor döbbentem rá, hogy ugyanarról van szó, ugyanaz a korszak, ugyanaz a dallamvilág, s ezért a magyar dalokat is bevettük a repertoárba.

– Melyiknek van nagyobb sikere itthon?

– Természetesen a magyar daloknak, hiszen ezeket szinte mindenki ismeri és szívesen énekli.

– Külföldön hogyan fogadják a régi magyar slágereket? Van sikerük?

– Hogyne. Ma már a digitális technikának köszönhetően sokkal kisebb helyen tárolhatók a felvételek, s így szinte mindenhez hozzá lehet jutni. Ezért olyan felvételeket is kiadnak, amelyek annak idején nem kerültek lemezre, például egy dalból három variáció van a húszas évekből egy híres előadótól. Egyre ásatagabb dolgokat keresnek elő, hogy az újdonság erejével hassanak, és ha mi egy kis régió által ismert nemzeti repertoárral állunk eléjük, akkor az kuriózumnak számít. Az is nagy sikert jelent, amikor bizonyos, külföldön is népszerű számok magyar vonatkozására derül fény. Természetesen több régi magyar sláger vált ismertté Amerikában, például a Szomorú vasárnapot régen sokat játszották, és meglepődnek, amikor megtudják, hogy nem is amerikai szám, hanem magyar. Több olyan magyar zeneszerző vándorolt ki Amerikába, akik híres slágereket írtak. Általában ezekről a dalokról sem tudják, hogy magyar a komponistája.

– Korábban a zenekarnak ítélték az eMeRTon-díjat, most azonban ön egyedül is megkapta, mint az év legjobb énekese. Hogy érzi, kinek szól a kitüntetés: önnek vagy a zenekarnak?

– A zenekarnak tulajdonítom az elismerést, ahogy magát az éneklést is, mivel magamtól sohasem akartam énekelni, csak a szükség hozta: kellett a zenekarba egy énekes. Büszke vagyok rá, mert általában a könnyűzenei díjakat mindig a musicalsztárok, a pop- és rockénekesek kapják, s örülök neki, hogy ezzel ráirányítottuk a figyelmet az egyébként nagyon sekélyes hazai tradicionális jazzéletre. Úgy érzem, hogy ezt a díjat nemcsak magamnak és a zenekaromnak, hanem egy kicsit a műfajnak szereztük.

– A zenekar számos díja közül melyikre a legbüszkébb?

– Egyenként mindegyikre, de a legnagyobb elismerést nyolc éve kaptuk, amikor a franciaországi St. Raphaelben megnyertük Európa legnagyobb dixielandversenyét, a New Orleans nemzetközi jazzversenyt. Egy évvel korábban is nyertünk díjat Franciaországban, s az a tapasztalatom, hogy a franciák semmit sem tudnak Trianonról. Csak a mi fejünkben van az a képzet, hogy a franciák nem szeretik a magyarokat. Azt sem tudják, hol van Magyarország. Készültek felvételek is erről a versenyről, remélem, egyszer majd levetíti valamelyik tévé. Amikor ilyen nagy elismerésben van részünk, akkor szeretném, ha az egész ország látná. Sokszor eszembe jut, hogy vannak sportolóink, akiknek bízunk a győzelmében, s végül mégsem állhatnak dobogóra. Ilyenkor kellene azokra figyelni, akik viszont más területen komoly eredményeket érnek el, és ezzel hizlalni egy kicsit a nemzeti büszkeségünket. Nagyon örülök, hogy magyarnak születtem. Jó érzés külföldön magyarként sikert aratni, ilyenkor igyekszem felhívni a figyelmet a hazámra, például Amerikában is rengeteget beszéltem Magyarországról a műsorok közben.

– Készülnek új lemezzel?

– Hogyne. Kicsit bajban is vagyok, mert egyszerre hárommal kellene elkészülni a következő másfél év alatt. Most egy érdekes kísérletbe fogtunk: mai magyar slágereket dolgozunk fel régies stílusban. Megmondom őszintén, nagyon nehéz feladat. Emellett már egy újabb, régi magyar dalokat tartalmazó lemez egyharmada is elkészült. A harmadik tervünk egy ritkán játszott, népszerű amerikai számokból álló válogatás. Sietni kellene ezekkel, mert máris tele vagyok újabb ötletekkel. Régi álmom például, hogy nagy magyar színészekkel készíthessek egy-egy kifejezetten a karakterükhöz illő számot, többek között Bodrogi Gyulával, Psota Irénnel. Hofival szerettem volna, nagy fájdalmam, hogy ez már nem jöhet létre. Írtam nemrég egy dalt, s ettől nagy kedvet kaptam ahhoz, hogy készítsek hozzá egy egész lemezrevalót. Sok álmom van, néha úgy érzem, egy élet kevés is a megvalósításukhoz.