Eufrozina, Kende

Falstaff fénykorában

2003.06.23. 00:00

Programkereső

Tartja magát a miskolci operafesztivál, az idén egy olyan előadással álltak elő, hogy… inkább elmondom, milyennel.

A lusta ember persze a sztárokért utazik le, mert Renato Brusont Don Giovanniként látni nem adatik meg mindenkinek, és ha ráadásul Paolo Gavanelli énekli mellette Leporellót, akkor lehet bármi, csak baj nem. De az igazi meglepetés a zenekartól érkezik, mert tagjai régi ismerősök az Operaházból, de valahogy ma másképpen áll a kezükben a hegedű, másképpen szól a nyitány, sistereg a tempó, élő zene szól. Az ok feltehetőleg a karmester, Nicola Luisotti, aki kissé félrebillent fejjel, látványos mozdulatokkal, és egyáltalán nem hatástalanul dolgozik, a nyitányt és a később a kíséretet is gesztusokkal töri meg, a homogén tempót hirtelen lelassítja, váratlan fordulatokat helyez el a Mozart-anyagban.

A második felvonásra már kissé kiismerhető a módszere ugyan, de még mindig hatásos. A név eddig a pillanatig, bevallom, ismeretlen volt számomra, mint kiderült Luisotti a milánói Scalában asszisztenskedett Maazel és Muti mellett, mozgásán és lendületén főleg az utóbbi hagyott nyomot, és nemzetközi karrierje csak a legutóbbi évadban kezdődött meg.

Miskolc résen volt, mint különös módon Riccardo Muti esetében is, aki a világhír előtt öt perccel járt ebben a városban.

Hiába él valaki fenntartásokkal a sztárrendszer ellen, a legnagyobb élményt ezen az estén mégis ők jelentik, és a tanulság is az, hogy nem véletlen, kiből lesz operacsillag. Gavanelli és Bruson még koncertszerűen is más Don Giovannit játszik, mint amilyet megszokhattunk. Hasonlít egymásra a két énekes, kopasz, szakállas, olasz úriemberek, de már alkatukban is kiütközik az úr és szolga, Bruson elegánsabb az aranykeretes szemüvegével, Gavanelli vidékiesebb. Az ő hangja puhább, lágyabb, melegebb, barátságosabb, Bruson parancsoló és ellenállhatatlan. És anyanyelvük az opera, talán nem pont ez az opera, de nem ők alkalmazkodnak a nagy mozarti hagyományokhoz, hanem fordítanak egyet: ha Mozart olaszul írta meg a művet, lássa a következményeit.

Úgy veszekszik egymással úr és szolga, ahogy a Goldoni-darabokban szokás, könnyedebb, komikusabb a Don Giovanni, és a néző nem tud szabadulni attól, hogy Mozart voltaképpen ezt a darabot írta meg, ami erre rájött, hozzáadódott az évszázadok során, arra a szerző nem is gondolt, csak persze olyan művet írt meg, amely mindent elbír, szép szavakat és nagy átértelmezéseket is. Néha azonban nem árt letisztítani az évszázados hagyományt, és visszatérni a kiinduláshoz: Don Giovanni élete az, amit Falstaff álmodik magának. Nem több, de nem is kevesebb. Bruson méltósággal teli hangjával méltósággal is énekel, semmit nem erőltet, semmire nem dolgozik rá, tudja, hogy aki hallani és érteni akarja, az hallani és érteni fogja, és ő innét nem mehet vesztesként haza, még akkor sem, ha mindkét felvonásra előáll egy olyan memóriazavarral, hogy a levegő megfagy körülötte. Gavanelli még nincs ennyire biztonságban, talán a szabad tér és a zenekar mögötti elhelyezés miatt időnként erőlteti a hangadást, de olyan alapanyagból dolgozik, hogy baj őt sem érheti.

Az ünneprontás kedvéért érdemes pár szót szólni a többiekről is. A vendég hölgyek nevét valószínűleg nem érdemes megjegyezni, így is eléggé megülték hosszú áriáikkal a második felvonást, a Zerlinát éneklő Wierdl Eszteren egyelőre nem tudok eligazodni. Olyan múlttal, amilyen neki van, már illetlenség ennyire üresen énekelni az első felvonásbeli áriát, de mire elkönyvelném magamban, hogy ő ilyen, vagy ilyen napja van, olyat énekel a második felvonásban, hogy kalapot le, virágot be.

A Don Ottaviót éneklő Blagoj Nacoski annyira lírai alkat, hogy a második felvonásra már földi hívságokkal, mint például énekhang, már nem is bírt foglalkozni, Kováts Kolos pedig kifejezetten aggasztó volt a kormányzó szerepében, bár lehet, hogy csak az egészséges, vérbő olaszok mellett.