Paulina

Buli funkívületben

2003.06.30. 00:00

Programkereső

Az idén hatvanadik születésnapját ünneplő Maceo Parker Észak-Karolinában, igazi zenészcsaládban nőtt fel. Szülei gospel-muzsikusok voltak, bácsikája pedig, aki később első mentora lett, a helyi Blue Notes nevű együttest vezette.
d7a41bd2-e56d-4837-b27a-c7371adb8fd3

A nyolcéves kis Maceo egy nap tehát szaxofont ragadott, és fivéreivel, a hétéves Melvinnel és a kilencéves Kellis-szel Junior Blue Notes néven zenekart alakított. A fiatalok felcseperedvén gyakorta léptek fel bácsikájuk éjszakai bárjában, ahova 1962-ben egy este maga James Brown tévedt be. A sztár fülét rögtön megütötte az éppen egy vendégcsapattal fellépő Melvin dobolása, és rögvest állást ajánlott neki. A fiú két év múlva így szegődött el a „Soul Keresztapja” mellé, és a zenekarba bátyját is magával vitte. A nem várt jövevény szaxofonista aztán gyorsan a csapat egyik legjobb tagjává fejlődött, és noha az évek során Maceo számos kitérőt tett más formációkba, egészen a ’90-es évekig játszott Mr. Brown mellett.

Jelenleg is töretlenül fölfelé ívelő szólókarrierjének bő egy évtizede alatt Maceo Parker a funky rajongók egyik legnagyobb kedvencévé vált, hiszen szuper-funky előadásai világszerte fergeteges hangulatukról híresek. Ennek magyarázata –a vérbeli profizmuson kívül– minden bizonnyal az, hogy a muzsikus a színpadon korát meghazudtoló energikussággal ad bele mindent a zenélésbe. A februárban megjelent „Made by Maceo” című, vérpezsdítő album csak tovább erősíti azt az érzést a hallgatóban, hogy a funk-mester az idő múlásával mintha egyre csak fiatalodna. A teljes lemezt kiválóan jellemzi a rajta nyitószámként hallható „Come By And See”, melyben a vendégszereplő Candy Dulfer forró tenor szaxofon szólói nyomán a hangulat azonnal a tetőfokára hág, és nem is hagy alább egy jó darabig. A számokban Maceo ütőhangszereken játszik és énekel (sőt, rappel!) is, de legfőképp: szaxofonját fújja. Frenetikus stílusa a templomi zene, a blues és a soul műfajából merít, és ezen hatások a funkyban ötvöződve hozták létre az új korongot is jellemző hangvételt. Erőteljes riffekre épülő, melodikus játékában újrafogalmazza, leegyszerűsítve variálja a témákat, a gyors akkordfutamok helyett inkább a ritmikát helyezi előtérbe szólóiban, melyekben kiváló időzítéssel, hangsúlyozással kommunikál. A szerzemények telt hangszerelésében érthetően a fúvósok játsszák a főbb szerepet. Persze a ritmusszekció is remekül hozza a groove lüktetését, de nem vált volna az album hátrányára egy-két dob- és basszusgitár szóló sem. A mindvégig felfokozott kedélyek a cédé közepén a Moonlight In Vermont érzelmes darabjában csillapodnak valamelyest. A zongora lágy kísérete Maceo sípján is meghittebb szólamokat csalogat ki, noha a határozott intonáció kicsit több lírai átéléssel sem lett volna érzelgős. Ezt követően a Lady Luck blues-os felütése beindító énekkel, vérforraló trombita- és harsona passzázsokkal zökkent vissza minket a végéhez közelítő bulihangulatba, mely a Don’t Say Goodnight nyugodtabb, enyhén egyházi színezetű témájával is csak rövid időre lassul. A korong fesztelen örömzenéléssel zárul.

A ritmusra fogékony hallgató az utolsó szám után méltán érzi úgy, hogy ez a fajta muzsika csak élő koncerten érvényesülhet igazán. Ezért mindenkinek azt ajánlom: aki teheti, legalább egyszer táncolja ki magát egy Maceo-féle funk-őrületen!

Maceo Parker: Made By Maceo
2003, ESC Records

Szemeszter, 2003. március