Levente, Irén

Gould, az alkimista

2003.07.07. 00:00

Programkereső

Bruno Monsaingeon, akinek Richter-filmjét már feltehetőleg mindenki látta – aki esetleg még nem, az saját jól felfogott érdekében sürgősen pótolja e hiányosságot! – 1974-ben Glenn Gouldról is forgatott egy négyrészes portéfilmet, „The Alchemist” címmel.
a3bf8024-1459-4151-8f1a-4a9cf0ede086

A tavaly megjelent DVD szerkesztői nem spóroltak az anyaggal: bár a Monsaingeon-film önmagában is elég lett volna a korongra, bonus track-ként egy az ötvenes években rögzített némafilmet (!) is találunk a lemezen. Ez utóbbi felvétel eredetileg pedagógiai célzattal készült: zongoratanár készítője híres pianisták játékáról készített az ötvenes években filmfelvételeket abban a reményben, hogy lassított visszajátszásukkal majd képes lesz megfejteni virtuozitásuk, technikai leleményeik titkát. Bár a kis mozi tényleg érdekes, hasznosságát illetően a magam részéről – egykori pianistaként is – kicsit szkeptikus vagyok... de azért sok szerencsét mindenkinek!

Gouldot lehet szeretni, vagy nem szeretni, egy biztos: szó nélkül elmenni mellette nem lehet. Monsaingeon kiváló érzékkel tapint rá a művészben rejlő belső ellentmondásokra – és arra is, hogy Gouldban megvan a bátorság ahhoz, hogy szembenézzen ezekkel. Természetesen mindig udvarias, de nem kerüli meg a „miért hagyott fel a koncertezéssel?”-típusú kényelmetlenebb kérdéseket sem. A film egy kiábrándítóan buta és hosszú bevezetéssel kezdődik – de attól fogva, hogy Gould bejön és még állva „megkóstolja” néhány futammal a hangszert, nem lehet okunk panaszra. Gould tökéletes színész: tudatosan formált gesztusai, kicsiszolt verbalizmusa egy csak exponenciális alakban felírható IQ-szintet sejtet, ugyanakkor a fölényes, kicsit „megkomponált” zseni figurája a zongora mellett elolvad és eggyé válik saját előadásával. Amelyek – tartsák bár egyesek néha túlságosan excentrikusnak és öntörvényűnek – nemcsak mindig érdekesek, hanem hitelesek is.

A DVD-n található zenei anyag kiválóan tükrözi Gould érdeklődési körét: az első részben Bach, Schönberg, Gibbons, Byrd művei között csapongunk. Ezután egy saját – szerintem kihagyhatatlan – Wagner-átirat következik, a későbbiekben pedig egy Gould- és egy Scriabin-mű mellett Bach és a Schönberg-iskola képviselői szerepelnek. Őszintén bevallom: Gould Mozartjáért, Beethovenjéért nem rajongok annyira, így ezeket nem is igazán hiányoltam a lemezről. Ami viszont sajnálatos: az angol nyelvű film alá nem sikerült angol nyelvű feliratot is varázsolnom, így film komoly vonzerejét jelentő párbeszédek pergőbb részeinek élvezhetőségéhez csak rutinos angol szövegértés (esetleg a német/francia/spanyol feliratozás) segíthet hozzá.