Magdolna

Művészek a színfal mögött

2003.07.07. 00:00

Programkereső

Intrika, kíméletlen hatalmi harc, hiúság, önteltség, féltékenység, képmutatás, sznobizmus – csupa emberi gyarlóság. Hol máshol hódíthatnának nagyobb teret, mint az operaházban, a művészi allűrökkel bőven megáldott primadonnák és a pozíciójukat kapcsolataiknak köszönhető középszerű zeneigazgatók és főtitkárok világában?

Mozart operájának története nem mai keletű, bár akár az is lehetne. Már a zeneszerző is megfogalmazta kritikáját a színfalak mögött folyó, nem éppen művészi életről a Der Schauspieldirektor, vagyis A színigazgató című vígoperájában, ahol az operaház másik oldalát mutatja be – nagyon is emberi módon. Ezt a háttérvilágot, a könyöklést, a félműveltek és tehetségtelenek diadalát, az igazán értékes művészek háttérbe szorítását, valamint a mindennapos apró botlásokat és gyengeségeket kifigurázó tréfás mesét alakította aktuális, igaz történetté Kürthy András Ruzitska-díjas rendező a fóti Károlyi-kastélyban bemutatott szabadtéri opera-előadáson szombat este.
Kürthy remek rendezése több volt afféle szórakoztató vígjátéknál, amin kacag egy nagyot a közönség s aztán, mint könnyed tréfát, elfelejti. Amit bemutatott a darabbal, az nem is vígopera volt, hanem tragikomédia. A primadonnák, az igazgató és a titkárok siralmasan nevetséges és a művészet szentélyéhez méltatlan allűrjeit és botrányos felsüléseit – mint például a zenekar egy oldallal hamarabb való leintését – Kürthy megtörtént esetekből merítette, de általános és visszatérő problémákat is feldolgozott, mint a művészek női bájainak győzelmét a szoknyapecér felvételiztető felett, a primadonnák öltözőbeli vércseharcát vagy a minden lében kanál módjára fontoskodó titkár túlkapásait. S természetesen az egyik legfontosabb hibát: mindezek képmutató, nyájas udvariassággal való leplezését.
A külföldön elsőrangúnak tartott rendező nem először nyúl Mozart örökérvényű gondolataihoz, A színigazgatót már kétszer vitte színre, Kuvaitban és Budapesten, most azonban a szabadtér sajátos követelményeinek is meg kellett felelnie. Az eredeti Gottlieb Stephanie-librettót teljesen átdolgozta, a prózai részeket kihagyta, hozzáadott két új szereplőt, egy mezzoszopránt (Antonia OsondReinaas) és egy tenort (Németi Gergely), valamint számukra több, más Mozart-műből átemelt áriát. Az eredeti nyelvű előadásba becsempészett egy Mozart-menüettet is, amelyet Csoba Orsolya koreográfiájára a Fóti Népművészeti Szakiskola növendékei mutattak be hajlékonyan és a zeneszerző korához méltó eleganciával. A librettó átdolgozásában a karmester, Sándor Szabolcs segítette Kürthyt, aki nem először dolgozik együtt a neves rendezővel, tavaly Puccini Turandotjának pekingi színrevitelében segédkezett Kürthynek.
A prózai magyarázó részeket az előadás során kifejező némajáték helyettesítette, ezek sikere nagyban köszönhető a művészek kitűnő színészi játékának. A rendezést behatárolta a magyar művészeti viszonyok jellemzőjéből, az örökös anyagi gondokból adódó puritán, jelzésszerű díszlet, azonban a kifejező mozgások és a tér megfelelő kihasználása feleslegessé tette további tárgyak jelenlétét a színpadon. A darab egy átöltözési jelenetet tartalmaz, az első rész a hétköznapi élet ruháit, a másik a színpadi kellékeket mutatja be. A jelmezterv, Federits Zsófia alkotása, telitalálat. A kommersz barna öltöny Vogelsang művészeti titkáron (Haramza László) és a színigazgatón (Hercz Péter) tökéletesen kifejezte szürke egyéniségüket, az énekesjelöltek felvételizőruhája szintén karaktertanulmány.
Az alakítások közül a Mademoiselle Silberklang figuráját megformáló Váradi Zitát emelném ki: túlzások nélkül, természetesen adta elő az egyszerre szerénykedő és öntelt pályakezdő művészt. Méltó párja volt a riválisát, Madame Herzet játszó Boross Csilla, egymás túléneklését bemutató duettjeikben csak kapkodtuk a fejünket, hogy eldönthessük, ki is a jobb. A többi szereplő is remekelt. A fiatal énekeseket Kürthy az egész Kárpát-medencéből válogatta, így az előadás a magyarországi és a határon túli ifjú tehetségek egyfajta seregszemléjét jelentette.
A remek pillanatok mellett sajnos bosszankodni is kellett, a Magyar Állami Operaház művészeiből alakult alkalmi zenekar ugyanis nem állt a helyzet magaslatán. Bár jó tanuló módjára felmondták a leckét, unalmasan játszottak, többször szétestek, nem követték Sándor Szabolcs nagyon is kifejező karmesteri mozdulatait, s így jó pár zenei ívet megtörtek. Előadásukban jelét sem lehetett felfedezni az általuk éppen játszott gyönyörű dallamok iránti lelkesedésnek, pedig az énekesek és Sándor mindent megtettek, hogy életet leheljenek beléjük. Igaz, nekik a zenélés a munka, de hol marad akkor a művészet? Lehet, hogy Mozart mondanivalóját nekik is érdemes újragondolniuk?
(W. A. Mozart: Der Schauspieldirektor (A színigazgató) egyfelvonásos vígopera, librettó: Gottlieb Stephanie, átdolgozta és rendezte: Kürthy András, Fót, július 5.)